Spanyolországban 3 évig laktam Ecuadoriakkal, akiket egyetlen egyszer sem láttam kenyeret enni. Helyette, minden nap megfőztek egy kiló rizst, „oszt jó napot”. Rizst ettek reggel, délben, és este. Az évek alatt, próbáltuk egymás kultúráját, ételeinken keresztül is megismertetni. Ők ujjongtak mikor én főztem, de én már kevésbé voltam lelkes, mikor rajtuk volt a sor, mert tudtam, hogy amíg én megterítek, ők már meg is főztek. Nem létezett olyan kaja, ami fél óra alatt el nem készült volna. Gyakorlatilag tőlük tanultam meg spanyolul, én viszont alig pár szóra tudtam rávenni őket magyarul. A legnagyobb diadalom az a 3 szó volt, amit később papagájként ismételgettek mikor főzni kezdtem. A hortobágyi húsos palacsinta nevét -na, nem az én kedvemért, hanem- egyértelműen a hasuk kedvéért tanulták meg szinte se perc alatt.

Számukra a magyar kulinária csupán kétszer vérzett el. A nokedlire rá se bírtak nézni, szerintük egy megcsócsált rágógumira hasonlított, én pedig csak a lisztet tudtam okolni. A másik mumusnak is köze van a liszthez, vagyis a kenyérhez. Neheztelték a napozó kovászos uborka látványát a teraszon, amit az sem szépített meg, mikor emlékeztettem őket arra, hogy a sós lében áztatott kukoricájuk is épp úgy napok óta erjed a konyhában. Szerintük csírázott...

Spanyolországban, még könnyen meg lehetett szokni a magyar kenyér hiányát. Hozzá lehet csiszolódni a baguettehez, de egy kis kutatómunkával hamar meg lehet találni azokat a kis pékségeket, ahol finom, ún. falusi vagy gall kenyereket lehet kapni. Dél-Amerikában azonban egészen más a helyzet. Lelkileg ugyan fel voltam készülve, hogy a fülemen is rizs fog kijönni, de a reménytelenül kenyérmenetes napok, azért néha felborzolták a gyomorbolyhaimat. Uruguayban, majd Argentína, és Chile déli részein még hozzá lehetett jutni valami ízletes pékáruhoz, de hátizsákos utazóként, elég borsos áron. Hozzáteszem, hogy ezekben az országokban, csakúgy mint utána egészen Columbiáig, a jó pékségeket vagy a bevándorló spanyolok leszármazottjai, vagy az új hullámmal érkező külföldiek üzemeltetik. Bolívia, Peru és Ecuador péktermékei, amiket csak nagy bókolások közepette merek kenyérnek nevezni, azok leginkább kalácsízű pogácsához, vagy fűrészporos zsömleszerűséghez hasonlítottak. A lényeg, hogy vagy édes, vagy teljesen sótlan, de semmiképp nem finom. (Egy másik gasztro élményemről szóló bejegyzésért, katt ide: Tengeri sün és osztigafesztivál.)

A fentiek apropója, hogy egy spanyol napilapban rátaláltam egy könyvajánlóra, amely a chilei pékségek világába kalauzolja el az olvasót. Antonio és Alberto Ferrán, karöltve Pin Campaña fényképésznővel, végigjárták az országot, hogy felkutassák a tradicionális pékségeket. Ennek a munkának az eredménye található meg könyvükben, amelyet riportokkal, anekdotákkal és remek képekkel illusztráltak. Íme egy kis képízelítő:

„A kenyér minden nap más ízű, attól függően, hogy mi történik az üzemben, milyen a kemence hőfoka, a víz minősége, az időjárás, a liszt keménysége, a pék kedve és a szakma iránti elkötelezettsége.” Mariano Gutiérrez, La Compañía pékség, (Graneros)

A milhojas receptje, természetesen a franciáktól ered. Ami a chileit különlegessé teszi, az a világon egyedülálló kenyérsütési technológia. A speciális chilei kemencéket nagyon magas hőfokra lehet felmelegíteni, amelyek ezután rendkívül lassan adják le a hőt, olyannyira, hogy miután a tűz kialszik még 2, akár 3 hónapig is lehet a kemencében kenyeret sütni.

Chile déli részén, az Andok lábánál fekvő kis mező városban, napi háromszor szállítják házhoz a kenyeret. Ehhez továbbra is a tradicionális lovas kocsikat használják. (Rengo)

Hallulla, az egyik legkedveltebb chilei kenyérfajta. A tetején lévő apró lukakat, az első képen látható hagyományos szöges sodrófával nyomják bele a tésztába még sütés előtt.

Chilébe, az első pékek, a XIX. században bevándorló spanyolokkal érkeztek. Ők alapították az ország legnagyobb hírnevű pékségeit, amelyeknek nagy részét leszármazottjaik üzemeltetik a mai napig.

Egy tengerparti kis városban, a Zapallar nevű pékség előtt reggel 8-tól sorban állnak az emberek, hogy a minden nap pontban 20 perccel dél előtt kisülő kenyérből mihamarabb vehessenek. Csak két fajta kenyeret árulnak, amiből naponta 30 kilót adnak el.

1910-ben, elsők közt alapított La Marina pékség Valparaísóban.

Marraqueta kenyér két testvérről kapta a nevét, akik sokáig egy titkos recept alapján készítették el Valparaísóban.

A kenyereket egy fadeszkán tolják be a kemencébe. A deszka régen egy őshonos chilei fából, az araucariaból készítették, mivel a fa képes, a több mint 200 fokos hővel is tartósan elbírni. Ez a fafajta ma már védett, így új deszkákat egyes fenyőfajtákból, illetve nyárfából készítik.

San Camilo pékség és cukrászüzemében, a spanyol gyökerekkel rendelkező hagyományos karácsonyi kalács tésztájába, kézzel keverik bele a kandírozott és aszalt gyümölcsöket.

Ferrán család büszke nagyapjukra, aki 1921-ben érkezett Katalóniából, és kenyér kihordóként kezdett el dolgozni ebben a pékségben. Ferrán papa miután kitanulta a pék mesterséget, az adminisztrációs munkába is besegített, majd végül meg is vásárolta a San Camilo pékséget az előző tulajdonosától.

A képek forrása az elpais.com spanyol napilap!

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!