A francia forradalom eszméi a XVIII. század végén Latin-Amerikában is gyökeret vertek, és megerősödtek a függetlenségi törekvések. Amikor Napóleon 1808-ban megszállta Spanyolországot, és megfosztották trónjától VII. Ferdinánd királyt megdöntve ezzel a spanyol Bourbonok hatalmát, a spanyol gyarmatokon erőre kapó elszakadási mozgalmak előidézték a korona fennhatóságának végső összeomlását.
1810-ben politikai vezetők, a spanyol Dél-Amerika számos részén önálló kormányzatokat, juntákat hoztak létre. Amikor Spanyolország megkísérelte elfojtani ezeket a mozgalmakat, kitörtek az igazi függetlenségi háborúk. Buenos Airesben is felforrósodtak az indulatok, és még ebben az évben lezajlott Májusi Forradalom (Revolución de Mayo - 1810.máj.18-25.) megfosztotta az alkirályt a hivatalától. Ezután Argentínában (1813) gyökeres társadalmi reformok mentek végbe, először is megszüntették a földbirtoklás ún. encomienda rendszerét, melyet még II. Fülöp szentesített 1591-ben. Eszerint a föld birtokosa (encomendero) egyben az államhatalom képviselőjeként uralkodott a terület lakossága fölött, és jogkörébe tartozott az állami adók beszedése is. Az encomenderók gyakran visszaéltek hatalmukkal, és a birtokukban lévő – de végső soron a spanyol Koronához tartozó – földek bérbeadásával kizsákmányolták a nincstelen parasztokat. Ezenkívül eltörölték a fejadót, felszabadították a rabszolgákat, és a bányákban megszüntették a kényszermunkát.
A zűrzavaros korszak egyik kiemelkedő katonai és politikai egyénisége José de San Martín volt, aki képzett katonatisztként, a Napóleon ellen vívott háborúkból tért vissza hazájába. 1812 tavaszán, amikor San Martín megérkezett Argentínába, rögtön megbízást kapott a Granaderos a Caballo nevű, ütőképes gránátos és lovas hadsereg megszervezésére (Tucumánban), ami híres volt vasfegyelméről. Egyúttal, Napóleon elleni harcokban résztvevő fiatal tisztek tértek vissza Európából, akikkel együtt San Martín megalapította a Fiatal Hazafiak Társaságának (Sociedad Patriotica) szabadkőműves páholyát Buenos Airesben. Céljuk a függetlenség kikiáltása, és az alkotmányos kormányzás megvalósítása volt. Októberben San Martín, felhasználva a Granaderos a Caballo különítményét, sikerrel buktatta meg a kormányt Buenos Airesben és megalakította a Második Triumvirátust. Majd miután fényes győzelmet aratott San Lorenzóban (1813.febr.3.) végleg megerősítette hadvezéri pozícióját a Río de la Plata Egyesült Tartományaiban, és 1814-től az Északi-hadsereg parancsnoka lett.
José de San Martín tábornok, spanyol szülők gyermekeként, 1778. február 25-én látta meg a napvilágot, a mai Argentína északi részén található, Corrientes tartomány Yapeyú nevű városában. Édesapja a spanyol korona kormányzójaként felügyelte Yapeyú körzetéhez tartozó kitelepített guaraní indiánok jezsuita redukcióit. 6 éves korában családjával Spanyolországba költözött, mivel apja Malagán kapott küldetést. Tanulmányait Madridban kezdte el, majd 11 évesen a murciai kadétiskolába ment, mikor Franciaországban kitört a forradalom. Apja hatására, már egész kisgyerek korában nagy érdeklődést mutatott a hadászat iránt, katonadalokat énekelt, és imádott vezényelni, parancsokat osztogatni. Alighogy betöltötte a 13. életévét, katonai szolgálatra jelentkezett, és spanyol oldalon részt vett a félszigeti háborúban. Majd 20 évig szolgált, mint a spanyol korona tisztje Afrikában, Franciaországban, Portugáliában és Spanyolországban.
1810. második felében, épp Angliában tartózkodott, amikor két argentin fiataltól értesült a hazájában lezajlott májusi forradalomról. Az események hatására „átállt a másik oldalra”, és kapcsolatba került a Spanyolországtól való függetlenség dél-amerikai támogatóival. A következő évben találkozik Lord Macduff-al, és a skót nemes megismertette őt egy titkos Szabadkőműves Páhollyal (Piano Maitland), melynek szeparatista stratégiai célja volt előbb Spanyolország gyarmataitól való megfosztása, majd a piac megnyitása az angol kereskedelem számára.
1816-ban, San Martín tábornok által vezetett újabb fegyveres felkelés után létrejött a Provincias Unidas de Sudamérica, Argentína közvetlen elődje, és kikiáltották függetlenségét. (A Spanyolországtól való formális függetlenséget 1816. július 9-én nyilvánították ki Tucumánban.)
Ezzel párhuzamban, a Perú Alkirályság chilei régiójában már 1808-ban elkezdődtek az első függetlenségi mozgalmak. 1810. szeptember 18-án Chile autonóm köztársasággá vált a Spanyol Királyságon belül, tekintettel III. Károly 1798-as dekrétumára, amelyben a király egyedüliként elismerte Chile függetlenségét a Perui Alkirályságtól. Elvileg tehát az országnak ugyanolyan joga volt az autonóm kormányzáshoz, mint Spanyolország bármelyik régiójának, képviseltetve magát a cádizi Cortesban (parlamentben). Az autonómia híveinek (vagy függetlenség pártiak: „los exaltados”) élére, a Cádizból hazatért, és sikeres puccsot végrehajtó José Miguel Carrera, valamint a forradalmár Rozas tábornok állt, akik nem voltak hajlandóak a teljes mértékű függetlenség kikiáltására, és ismételten kifejezték általános értelemben vett hűségüket a spanyol király iránt. Ugyanakkor Chile megnyitotta kikötőit a semleges országok előtt, szabad kereskedelmet hirdetett meg, és ezzel szembehelyezkedett Spanyolország kereskedelmi monopóliumával. 1813-ban Abascal, Perú alkirálya felmérte a katonai beavatkozás szükségességét Carrera megbuktatására, és egyes autonómia-ellenes chilei tartományokban lelkesen fogadták az érkező royalista erőket. Carrerát elfogták, és a forradalmi ellenállást riválisa, Bernardo O’Higgins folytatta, aki 1814 januárjában átvette a forradalmi erők katonai parancsnokságát.
Nem sokkal később, egy megegyezés értelmében fegyverszünet állt be Chilében, Carrerát és a bebörtönzött exaltadosokat szabadon bocsátották. Azonban a megegyezést figyelmen kívül hagyva, Carrera ismételt puccsot hajtott végre, és visszaszerezte hatalmát. O’Higgins, a köztársasági kormány előkészítésére használta megmaradt fegyveres erőit, -és szintén a korábbi kölcsönös alku ellenére-, konfliktusba bocsátkozott a royalista különítményekkel. A perúi alkirály reakciója sem késett, és a royalisták megsemmisítő csapást mértek O’Higgins patrióta csapataira. O’Higgins és José Miguel Carreras, a San Martín kormányozta Cuyo tartományba, Mendoza városába menekült, a köztársasággal szimpatizálókkal együtt.
Miután Európából hazatért San Martín, mindössze két év alatt ütőképes hadsereget szervezett Mendozában. Majd értesülve a chilei forradalmárok patt helyzetéről, elérkezettnek látta az időt Spanyol-Amerika felszabadítására, a kontinens térségeinek függetlensége érdekében. Végső célja most sem volt más, mint a dél-amerikai spanyol birodalom központjának, a mindenfajta felszabadító törekvésekkel szemben ellenálló ország, Peru elfoglalása, Lima bevétele, és a spanyolok kiűzése volt. Tudta, hogy ez kemény dió lesz, és módosítva eredeti elképzeléseit, nem a kézenfekvőbb, Andok keleti oldalán való előretörést, hanem egy másik, de szintén a Perui Alkirályságba vezető alternatív útvonalat keresett terve megvalósításához.
A spanyol gyarmati uralom katonai megdöntésére egy zseniális stratégiát dolgozott ki. Ötezer-ötszáz katonájával, tízezer ló és öszvér segítségével, átkelt az Andok jeges hágóin. 1817. január 12-én, San Martín Mendozából indulva, megkezdte chilei hadjáratát, és a chilei fővárostól északra, Chacabucónál 1817. február 12-én súlyos csapást mért a santiagói királypárti spanyolokra. Két nap múlva bevonult Santiago de Chilébe, ahol restaurálta O’Higgins pozícióját, aki majd azt a feladatot kapta San Martíntól, hogy szervezze meg az új chilei köztársaságot. A chacabucói győztes csata egyéves évfordulóján -1818.február.12- a chilei forradalmi kormány kinyilvánította függetlenségét, és szövetséget kötött Argentínával. A spanyolok még egyszer összegyűjtötték seregüket, a fővárostól délre a Maipú-folyónál 1818. április 5-én ellentámadásba kezdtek, de ezúttal is San Martín győzött, és ezzel Chile is végleg elnyerte függetlenségét. A tábornok számára innen már egyenes út vezetett a Csendes-óceán hullámain Peru felé.
2007 óta az argentín San Martín Kulturális Egyesület (Asociación Cultural Sanmartiniana) szervezésében, minden évben újra megteszik a Andoki Hadsereg útját, tisztelegve a 200 éves esemény, a hős katonák és a mai napig nagyrabecsült San Martín előtt.
Nem az ellenség szembenállása az, ami nem hagy aludni, hanem az átkelés gondolata ezeken az óriási hegyeken.
De miben rejlett San Martín andoki átkelésének zsenialitása, amit sokan, sokszor Hannibál pun hadvezér tetteinél is nagyobbra tartanak?! Egy őrült vagy egy tökéletes ötlet volt-e nekivágni az óriási hegyeknek?
San Martín nem félt, és mert kockáztatni, miközben nem csak katonai adottságairól, hanem szervezői, logisztikai képességeiről is tanúbizonyságot tett. Tudta, hogy az Andok hegység másik oldalán egy létszámban sokkal nagyobb hadsereg várja, akikkel majd akkor is meg kell küzdenie, ha a gyötrelmes út végén katonai fáradtak lesznek. Mindenképp egy agyafúrt stratégiára volt szüksége. Első lépésként, „kémeket” küldött az ellenséges terültekre, akik többféle, teljesen eltérő információkat szivárogtattak az Andoki Hadsereg lehetséges átkelésének helyéről. Ezt ténylegesen is alátámasztotta azzal a húzásával, hogy az El Plumerillo alaptáborban gyülekező kb. 5500 emberét 6 csapatba osztotta, és 6 különböző helyen indította őket Chile felé.
San Martín nem egységes létszámú menetoszlopokat alakított ki: északon és délen két-két kisebb csapatot indított – La Ramada, Come-Caballos és El Portillo, El Planchón átjárók - , míg középen az Uspallata, és a Los Platos átjárókon vágtak át seregei. A megtévesztés tökéletesen sikerült, a chilei királypárti spanyoloknak fogalmuk sem volt, hogy merről érkezik meg az Andoki Hadsereg, így kénytelenek voltak ők is szétosztani haderejüket.
A taktika fontos része volt továbbá, hogy a csapatok párhuzamban haladjanak, majd egyszerre érkezzenek meg a chilei Curimón táborba, hogy aztán az egyesített sereg megsemmisítő csapást mérjen a spanyolokra az onnan alig 20 km-re lévő Chacabucónál. Ez nem kis szervezést és összhangot igényelt a különböző útvonalakon előrenyomuló csapatok között. A siker érdekében San Martin, a hadoszlopok vezetőinek pontos és részletes útitervet adott, ami mintegy menetrend tartalmazta a naponta megteendő távokat, és minden olyan szükséges információt -mint pl. a vízlelőhelyek-, ami segítette őket a merész andoki átkelésben.
San Martín fő hadoszlopa a Los Platos átjárón keresztül vágott keresztül az Andok hatalmas hegyein. A sereget elől Soler dandártábornok, középen a chilei O’Higgins parancsnok, és az utóvédcsapatot maga San Martín tábornok vezette. Csapatuk 1817. január 17-én indult el, az első és az utolsó katona 7 nap különbséggel érte el a chilei tábort.
Az út mindössze 80 kilométer volt, aminek megtételéhez mégis 20 nap kellett. Az olykor meglehetősen keskeny, 30-50 centis veszélyes ösvényeken csak libasorban és nagyon lassan tudtak haladni. Az öszvérek orrukra hagyatkozva vezették a sereget a meredek és kacskaringós utakon. Noha velük tartott a környéket és a hegyeket jól ismerő pár helyi is, de ők is, csakúgy mint a katonák az állatok ösztöneire bízták magukat. Tudták, hogyha az öszvérek megállnak, arra tovább az út járhatatlan.
Nem létezett egy jól kitaposott ösvény, ami szilárd és biztonságos talajjal szolgált volna. A szűk „utak”, és a poros, csúszós kövek lehetetlenné tették bármilyen szállítóeszköz igénybevételét, így az állatokra hárult a teherhordó szerep is. Az Andoki Hadsereget 9300 öszvér, és 1500 ló kísérte. Ebből 1200 lovat tehermentesítettek és csak gyeplőszáron vezettek, így próbálták a lehető legjobban kímélni őket, hiszen a még előttük álló csatákban nagy szükség volt erejükre. Az öszvérek cipelték hátukon az ágyúkat (16 db), a lőfegyvereket, a töltényeket, egy összeszerelhető hidat a folyókon való átkeléshez, valamint a hatalmas csörlőket is, amiket az ágyúk stabil leeresztéséhez használtak a meredek lejtőkön.
De az állatok hátát nyomta 5500 ember, 20 napi élelme is. A kukoricaliszt, száraz kekszféleségek, szárított hús, zsír, csípős ají paprika, fokhagyma és vöröshagyma szállítására 510, míg a bor és a pálinka vitelére 113 öszvérre volt szükség. A kiporciózott kis adagok épphogy elegendőek voltak, és az élelem nemcsak az embereknek volt szűkös, hanem az állatoknak is alig volt ellátmányuk. A 80 kilométer alatt mindössze 2 völgy található, ahol a legelőkön pár napra tábort verhettek, hogy megpihenjenek és erőt gyűjtsenek a folytatáshoz. 4000 méter magasan, az Andok sivatagszerű klímájának köszönhetően, a kietlen táj csupán kővel borított, és csak elvétve található néhány száraz, tövises bokor, ami egyáltalán nem alkalmas abraknak.
Szintén hiányzott a folyamatos vízellátás is. Paradox módon, az Andok ugyan bővelkedik forrásokban és folyókban, de az út magasan a hegyek oldalán vezetett, több száz méterrel a folyómedrek felett. San Martín tisztában volt ezzel a problémával is, így a hadoszlopok útiterveiben pontosan megjelölte mikor és hol pótolhatják ivóvízkészleteiket, és előre tudhatták, hány napra kell feltankolniuk a következő forrásig.
Az Andok hegyeinek zord körülményei csak tovább nehezítették a feladatot. Az embereknek szembe kellett nézniük a szélsőséges időjárással, a nagy erejű szelekkel, és a dermesztő hideggel is. A hegyek hágói decembertől március közepéig járhatóak, utána a hó és a jég elzárja azokat. Ez az időszak az ottani nyárnak felel meg, de ez nem jelentett garanciát, hogy nem kellett olykor 30 centis hóval is megküzdeniük az úton. A katonák a szabad ég alatt aludtak, és a kíméletlen, akár -15 fokos, fagyos éjszakák átvészeléséhez tűzre volt szükségük. Ez pedig egy újabb komplikációt eredményezett, hiszen az út során tűzifát sem tudtak gyűjteni, csupán a hátas állatok száraz ürülékét tudták felhasználni. Erről is gondoskodni kellett még az indulás előtt, így kellő tüzelővel is felmálházták az öszvéreket. Feljegyzésekből azonban kiderül, hogy sokszor San Martín megtiltotta a tűzgyújtást –még vacsorájukat sem készíthették el-, egyrészt, hogy spóroljon a fával, másrészt pedig, hogy a lángok és a felszálló füst nehogy irányt mutasson az ellenségnek.
Ezekre az alapvető és előre tervezhető nehézségekre fel lehetett készülni, és San Martín alaposan meg is tette azt. De akadt még egy dolog, ami azonban teljesen kivédhetetlen volt: a magashegyi betegség (soroche). A katonáknak nem volt idejük akklimatizálódni, a 2700 méter felett fellépő oxigénhiány, és a gyakori szintkülönbség változás a legedzettebb katonát is próbára tette. Elképzelhetetlen, hogy miként tudtak úgy előre haladni, hogy a soroche tünetei bárkin eluralkodhattak. Enyhébb tünetei: a fáradékonyság, a lassú haladás és a gyakori pihenők szükségessége. 3500 méter felett pedig nem ritka, hogy erős fejfájás, szapora szívverés, hasmenés, hányinger, levertség, álmosság, olykor látászavar és orrvérzés alakul ki, amiktől az ember ereje gyakorlatilag a nullával lesz egyenlő. A kellemetlenségeket sok vízbevitellel és pihenéssel lehet enyhíteni, de mint tudjuk a katonák amúgy is szűkölködtek a vízben, és sem idő sem mód nem volt arra, hogy megálljanak míg szervezetük hozzászokik a magassághoz. Feljegyzéseikben olvasható, hogy ellenszerként vöröshagymát, és bort használtak.
24 nap alatt végrehajtottuk a hadjáratot, átkeltünk a Föld legmagasabb hegyén, térdre kényszerítettük a zsarnokokat, és szabadságot adtunk Chilének!
San Martín zsenialitása tehát több lábon állt. Egyrészt felmérte a lehető legjobb alkalmat, amikor az Argentínába száműzött chilei felkelők nagy részét maga mellé tudta állítani, akik aztán erősítve seregét az oldalán harcolva tértek vissza hazájukba. Santiago elfoglalásával, és a Chilében állomásozó royalista erők felszámolásával komoly esélyei lettek végső tervei megvalósítására, Peru elfoglalására. Tökéletesen időzítette hadjáratát, kihasználva a nyári hónapok időjárását, amikor az Andoki átjárók nyitottak.
Stratégiai tervei egyedülállóak voltak. Rendkívüli mód előre felmérte az összes nehézséget, és mindenre gondolva fel is készült rájuk. Habár előzetesen maga is többször tartott terepszemlét a hegyekben, mégis bármiféle térkép nélkül vágott neki az útnak. Mi több, 6 különálló hadoszlopot indított útnak –megtévesztve ezzel az ellenséget-, egy olyan akció keretében, aminek sikeressége nagyban múlt azon, hogy csapatai egyszerre haladjanak, és végül egyidőben érkezzenek meg. És végül, egy morálisan is olyan erős seregnek az élére tudott állni, akik egyetlen egyszer sem kérdőjelezték meg küldetésüket, vagy vesztették el hitüket vezérükben. Az Andoki Hadsereg igazi egységként, nap nap után dacolt a több ezer méteres hegyek zord körülményeivel, és egy emberként tűrte a hideget, az éhséget, a szomjúságot és a fáradtságot. Mindezt abban a tudatban, hogy a megpróbáltatások végén, még egy, akár végzetes csata is vár rájuk. Útjukon két dolog vezérelte Őket: a Szabadság eszménye és Haza szeretete!
Képgaléria megtekintéséhez kattints a képre:
Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért lájkold és kövesd a Facebook oldalamat!
Spanyolországi utazásért, túrákért, és városlátogatásokért pedig nézz körül a
Spanyolban Otthon weblapján!
