Spanyolországban 3 évig laktam Ecuadoriakkal, akiket egyetlen egyszer sem láttam kenyeret enni. Helyette, minden nap megfőztek egy kiló rizst, „oszt jó napot”. Rizst ettek reggel, délben, és este. Az évek alatt, próbáltuk egymás kultúráját, ételeinken keresztül is megismertetni. Ők ujjongtak mikor én főztem, de én már kevésbé voltam lelkes, mikor rajtuk volt a sor, mert tudtam, hogy amíg én megterítek, ők már meg is főztek. Nem létezett olyan kaja, ami fél óra alatt el nem készült volna. Gyakorlatilag tőlük tanultam meg spanyolul, én viszont alig pár szóra tudtam rávenni őket magyarul. A legnagyobb diadalom az a 3 szó volt, amit később papagájként ismételgettek mikor főzni kezdtem. A hortobágyi húsos palacsinta nevét -na, nem az én kedvemért, hanem- egyértelműen a hasuk kedvéért tanulták meg szinte se perc alatt.

Számukra a magyar kulinária csupán kétszer vérzett el. A nokedlire rá se bírtak nézni, szerintük egy megcsócsált rágógumira hasonlított, én pedig csak a lisztet tudtam okolni. A másik mumusnak is köze van a liszthez, vagyis a kenyérhez. Neheztelték a napozó kovászos uborka látványát a teraszon, amit az sem szépített meg, mikor emlékeztettem őket arra, hogy a sós lében áztatott kukoricájuk is épp úgy napok óta erjed a konyhában. Szerintük csírázott...

Spanyolországban, még könnyen meg lehetett szokni a magyar kenyér hiányát. Hozzá lehet csiszolódni a baguettehez, de egy kis kutatómunkával hamar meg lehet találni azokat a kis pékségeket, ahol finom, ún. falusi vagy gall kenyereket lehet kapni. Dél-Amerikában azonban egészen más a helyzet. Lelkileg ugyan fel voltam készülve, hogy a fülemen is rizs fog kijönni, de a reménytelenül kenyérmenetes napok, azért néha felborzolták a gyomorbolyhaimat. Uruguayban, majd Argentína, és Chile déli részein még hozzá lehetett jutni valami ízletes pékáruhoz, de hátizsákos utazóként, elég borsos áron. Hozzáteszem, hogy ezekben az országokban, csakúgy mint utána egészen Columbiáig, a jó pékségeket vagy a bevándorló spanyolok leszármazottjai, vagy az új hullámmal érkező külföldiek üzemeltetik. Bolívia, Peru és Ecuador péktermékei, amiket csak nagy bókolások közepette merek kenyérnek nevezni, azok leginkább kalácsízű pogácsához, vagy fűrészporos zsömleszerűséghez hasonlítottak. A lényeg, hogy vagy édes, vagy teljesen sótlan, de semmiképp nem finom. (Egy másik gasztro élményemről szóló bejegyzésért, katt ide: Tengeri sün és osztigafesztivál.)

A fentiek apropója, hogy egy spanyol napilapban rátaláltam egy könyvajánlóra, amely a chilei pékségek világába kalauzolja el az olvasót. Antonio és Alberto Ferrán, karöltve Pin Campaña fényképésznővel, végigjárták az országot, hogy felkutassák a tradicionális pékségeket. Ennek a munkának az eredménye található meg könyvükben, amelyet riportokkal, anekdotákkal és remek képekkel illusztráltak. Íme egy kis képízelítő:

„A kenyér minden nap más ízű, attól függően, hogy mi történik az üzemben, milyen a kemence hőfoka, a víz minősége, az időjárás, a liszt keménysége, a pék kedve és a szakma iránti elkötelezettsége.” Mariano Gutiérrez, La Compañía pékség, (Graneros)

A milhojas receptje, természetesen a franciáktól ered. Ami a chileit különlegessé teszi, az a világon egyedülálló kenyérsütési technológia. A speciális chilei kemencéket nagyon magas hőfokra lehet felmelegíteni, amelyek ezután rendkívül lassan adják le a hőt, olyannyira, hogy miután a tűz kialszik még 2, akár 3 hónapig is lehet a kemencében kenyeret sütni.

Chile déli részén, az Andok lábánál fekvő kis mező városban, napi háromszor szállítják házhoz a kenyeret. Ehhez továbbra is a tradicionális lovas kocsikat használják. (Rengo)

Hallulla, az egyik legkedveltebb chilei kenyérfajta. A tetején lévő apró lukakat, az első képen látható hagyományos szöges sodrófával nyomják bele a tésztába még sütés előtt.

Chilébe, az első pékek, a XIX. században bevándorló spanyolokkal érkeztek. Ők alapították az ország legnagyobb hírnevű pékségeit, amelyeknek nagy részét leszármazottjaik üzemeltetik a mai napig.

Egy tengerparti kis városban, a Zapallar nevű pékség előtt reggel 8-tól sorban állnak az emberek, hogy a minden nap pontban 20 perccel dél előtt kisülő kenyérből mihamarabb vehessenek. Csak két fajta kenyeret árulnak, amiből naponta 30 kilót adnak el.

1910-ben, elsők közt alapított La Marina pékség Valparaísóban.

Marraqueta kenyér két testvérről kapta a nevét, akik sokáig egy titkos recept alapján készítették el Valparaísóban.

A kenyereket egy fadeszkán tolják be a kemencébe. A deszka régen egy őshonos chilei fából, az araucariaból készítették, mivel a fa képes, a több mint 200 fokos hővel is tartósan elbírni. Ez a fafajta ma már védett, így új deszkákat egyes fenyőfajtákból, illetve nyárfából készítik.

San Camilo pékség és cukrászüzemében, a spanyol gyökerekkel rendelkező hagyományos karácsonyi kalács tésztájába, kézzel keverik bele a kandírozott és aszalt gyümölcsöket.

Ferrán család büszke nagyapjukra, aki 1921-ben érkezett Katalóniából, és kenyér kihordóként kezdett el dolgozni ebben a pékségben. Ferrán papa miután kitanulta a pék mesterséget, az adminisztrációs munkába is besegített, majd végül meg is vásárolta a San Camilo pékséget az előző tulajdonosától.

A képek forrása az elpais.com spanyol napilap!

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Akit egy kicsit is érdekel a spanyol kultúra, azt biztos nem hagyja hidegen a flamenco. Azonkívül, hogy a flamenco egy tradicionális tánc és zene, önmagában egy életérzés, amibe ha nem születik bele az ember, vajmi kevés eséllyel indul, hogy valaha is teljes egészében meg- vagy átélje azt. Mégis, évente több ezer turista kíváncsi erre a világra, de a számukra rendezett vacsorával egybekötött bemutatókon, az Andalúz művészet szele épp, hogy csak körbelengi az embert.

A flamenco művészet egy külön bejegyzésre méltó téma, így most csak a nagyon látványos ruhák világába látogatunk el. Mint, ahogy a divatvilágban megszokott, évente új flamenco trend születik, a neves tervezők ruhái felismerhetőek sajátos irányvonalukról, és természetesen minden nőnek megvan a kedvenc ruhatervezője. Az év első hónapjaiban, január végén, és február elején több ismert divatbemutatót rendeznek, amelyek közül az egyik leghíresebb, az idén 23. alkalommal megrendezett sevillai SIMOF Pasarela (febr.2-5.) Az elmúlt vasárnap véget érő, több napos kiállításra, és bemutatóra, megszámlálhatatlan új ruhaköltemény érkezett. De megtalálható volt itt minden fontos kiegészítő is, a cipőkön, a hímzett vállkendőkön, a hajtűzökön át, egészen az egyedi méretre készített castañueláig.

Tehát semmi sem hiányzott, hogy a szezon indulása előtt, mindenki felkészüljön a legújabb divatból, mivel egy spanyol nőnek a megfelelő flamenco ruha kiválasztása épp olyan fontos, mintha épp menyasszonyi ruhát keresne magának. Az üzletek innentől kezdve tele vannak nézelődőkkel, és vásárlókkal, a májusban kezdődő andalúziai feriákon, érthető módon, minden nő a lehető legcsinosabb, és a legtrendibb ruhakölteményekben szeretne megjelenni. A választék óriási, a döntés nehéz, viszont biztos hogy idén se marad senki új ruci nélkül!

Nem fogok fukarkodni a képekkel, összesen 10 tervező, 10 ruháját válogattam ki az idei év felhozatalából, hogy biztos mindenki megtalálja a neki tetszőt! A tervezők minikollekciói alatt, pedig eldöntheted, hogy neked melyik jön be. Szavazz Te is, és nézzük, milyen a magyar ízlés a spanyol flamenco ruhák terén! :)

1. Atelier Rima

2. Carmen Vega

3. Abanico Artesanía

4. Hermanas Serrano

5. Aldebarán

6. Isabel de Vargas

7. Alejandro Santizo

8. Pepa Mena

9. Arte y Compras

10. María Ramírez

Az összes fotó forrása wappissima.es flamenco divatoldal!

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Segoviától 4, de Madridtól is alig 100 km-re fekvő Zamarramala (Segovia) 500 fős kis falujában ma ér véget, az ország egyik legrégebbi tradíciókkal bíró fiestája. 1227 óta, Santa Águeda (Szent Ágota) tiszteletére 3 napos ünnepet tartanak, de a programok legfőképp azoknak a helyi nőknek állít emléket, akik hősiesen részt vettek a Segoviai erőd visszaszerzésében a mór megszállás alól.

A fiesta kezdetén, a Nők jelképesen átveszik a városka kulcsait, majd 3 napon keresztül női uralom van Zamarramala utcáin. De nemcsak a város vezetői feladatait látják el ilyenkor, hanem ők viszik körmenetre Szent Ágota szobrát is, aki előtt tradicionális táncokkal tisztelegnek. Majd elégetik a pelele rongybabát, amely a gonosz férfiakat jelképezi, ezzel adózva a mártír lány emlékének, akit megcsonkítottak, és agyonkínoztak mert visszautasított egy számára elfogadhatatlan házasságot. A "la jota", aragóniai népi tánccal, és a hagyományos öltözeteikkel, hatalmat, méltóságot, vallási jámborságot, anyaságot és a nők végtelen erejét fejezik ki.

Szent Ágota nemcsak a keresztényüldözés vértanúja, hanem a kéjsóvár Quinlianus helytartó áldozata is, aki megkívánta a szépséges lány kegyeit, azonban Ágota már Krisztusnak ígérte életét. A helytartó megpróbálta a lányt jobb belátásra bírni, többek közt bordélyházba is záratta átnevelés céljából, de ő rendíthetetlen maradt. Ágotát bíróság elé állították, kihallgatták, megkínozták és börtönbe vetették. Néhány nap leforgása alatt kínzások egész sorát kellett kiállnia. Amikor a földühödött bíró semmire sem ment, poroszlóival szinte halálra verette, majd levágatta a leány mellét. Mindezek után, azonban a börtönben, a hite olyan megerősítésben részesült, amilyen még a legendákban sem gyakran fordul elő: a gaztett utáni éjszakán megjelent előtte Szent Péter, aki meggyógyította a lányt. A nyilvánvaló csodát semmibe véve Quinlianus tovább folytatta a gyalázatos eljárást, végül Ágota az újabb bántalmazások következtében meghalt a börtönben.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

San Blas (Szent Balázs) igen népszerű szentek közé tartozik Spanyolországban, számos spanyol város patrónusa, tiszteletére szinte karneváli hangulatú fiestákat rendeznek. A Szent megünneplése mellett, szinte mindig akad egy helyi legenda is, amelyre több évszázad után ugyanúgy emlékeznek az emberek, és még véletlen sem felejtik el a hagyományokat továbbápolni.

Ezek közül az egyik legismertebb tradíció, a Los Negritos de San Blas (Szent Balázs feketécskéi) ünnepe, amelyet Montehermoso (Cáceres) városában tartanak. Népszerűségét jelzi, hogy az egyébként 5000 fős kis város lakossága, erre a napra megháromszorozódik.

Egy XVI. századi legenda szerint, a környéken élt egy rendkívül szegény család, amelynek 7 gyermeke minden évben egyszer, Szent Balázs napján, elzarándokolt a Montehermosi templom elé alamizsnát kérni. Lévén, hogy a város patrónusa számára celebráltak misét, egy ember sem hiányzott a Szent megáldásakor. A 7 gyerek, az alamizsnáért cserébe, 16 éven keresztül, újabb és újabb tánccal szórakoztatta a város lakóit, akik ennek ellenére mégis megelégelték a koldusok jelenlétét. A rá következő évben, azonban ismét megjelentek, de már feketére festett arccal, gondolván, hogy majd így nem ismerik fel őket. Viszont amikor megint táncra perdültek, az emberek felismerték a szegény család gyerekeit, akiket immár megszántak, és megengedték, hogy máskor is visszajöjjenek San Blas napján. Mindezt csupán azzal az egy kikötéssel, hogy ezentúl minden évben, mind a 17 táncukat feketére festett arccal kell előadniuk.

Erre a legendára emlékezve, San Blas napján (február 3.), égetett parafával feketére festett arccal adják elő mind a 17 táncot. A fiesta már előző nap este elkezdődik, amikor a táncosok (még nem fekete arccal) elmennek a ceremóniamester házához, ahol azokat, borral, pálinkával és édességekkel vendégelnek meg. Ezután együtt, a városka népével kiegészülve a közeli kápolnához zarándokolnak, ahol szent misével, gyertyaszenteléssel és tánccal kezdik meg az ünnepet. Másnap ehhez hasonlóan, de immár fekete arccal és a tradíciónak megfelelő öltözetben kezdődik a nap. A Szent előtt bemutatott táncokat, rakéták durranásai és a híres spanyol castañuelasok csattogásai teszik emlékezetessé az idelátogatók számára.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Miraflores de la Sierra (Madrid) mindössze 50 kilométerre fekszik a spanyol fővárostól, így aki február elején arra jár, és szeretne részt venni egy hagyományokban, sportvetélkedőkben, és tőkehalban teli ünnepen, az semmiféleképp ne hagyja ki a Los Perreros fiestát.

Los Perreros ünnepére minden év február 3-án kerül sor. Helyi legenda alapján, a lakók visszaidézik azt a napot, amikor Napóleon seregeit sikeresen kiűzték a városból. A környék partizánjai nevezték így magukat (los perreros), akik a francia megszállás alatt segítették a város lakóit, sokszor saját rejtekhelyein bújtatva el őket. Majd egy éjjel, egy maroknyi bátor perreros, csupán kolompokkal „felfegyverkezve” rontott rá az alvó francia katonákra, akik álmukból felriadva azt hitték, hogy a közeli erdők vadállatainak közeledő robaját hallják.

A katonák ijedtükben, és félelmükben összekapták magukat, majd sietve elhagyták Miraflores de la Sierra városát. Mivel sebtében távoztak, hátrahagyták az összes elrabolt ékszert és pénzt. De nemcsak a város lakóinak értékeit, hanem siettükben saját holmijaikat is ottfelejtették, ezért az ünnep napján sokan, a franciák egyenruhájára emlékeztető jelmezbe öltözik. Elengedhetetlen a talpig fehér fehér öltözet piros szalagokkal, egy vállpuska és az ékszerekkel díszített fehér cilinder.

De nem csak ez az egyetlen ok a fiesta megrendezésére, hanem egyúttal Szent Balázs (San Blas) védőszent előtt is tiszteletüket teszik, a városka lakói közösen zarándokolnak el egy közeli kápolnához. Az ünnep már február 2-án este elkezdődik, ekkor kolompokkal sétálnak körbe az utcákon, mint ahogy anno a partizánok is tették. Vacsorára, és itókára is időt szánva a kolompolás hajnal 4-ig is eltarthat. Majd február 3-án délelőtt, a zarándoklat után, a kápolna előtti területen sportvetélkedőket szerveznek a fiataloknak, majd minden jelenlévőt megvendégelnek egy tányér tőkehalas levesre, ami után a egy szent misét tartanak. Miután, mindenki visszatér Mirafloresbe, jelképesen még pár „bikát” is szabadon engednek, amelyek jelmeze azonban közel sem olyan pompás mint, ahogy azt Colmenar Viejoi ünnepen láthattuk tegnap.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Colmenar Viejo (Madrid), eddig minden év február 2-án tartotta a városka, és a környék egyik legjobban várt ünnepét. Tavaly azonban, a város vezetősége a lakókkal együtt úgy döntött, hogy a turizmus igényeinek jobban megfelelve, 2017-től, a fiesta január utolsó szombatján kerül megrendezésre.

La Vaquilla fiesta gyökerei több száz évre nyúlnak vissza, amellyel megpróbálják visszaidézni a régi állatkereskedők munkáját, amikor azok jószágaikat a vásárokra hajtották. Ebben az évben 24 férfi öltötte magára a szarvasmarhákat megjelenítő jelmezt, melynek szerkezetét, a hagyományoknak megfelelően, egy jelentős méretekkel bíró és nehéz súlyú faváz adja. A favázat állatprémmel, vagy hímzett selyemkendővel bélelik ki, kívülről pedig színes szalagokkal és papírvirágokkal díszítik fel. A jelmezről természetesen nem maradhatnak le a szarvak sem, amelyekre karika alakú süteményeket -rosquillas-, és narancsot fűznek fel. Cél, hogy a szarvasmarhák minél nagyobb pompában jelenjenek meg, ezért általában a homlok részre csillogó fülbevalókat, és nyakláncokat csíptetnek. Az előkészületek körülbelül két hétig tartanak. Szintén a tradíció része, hogy az öltözködésben csak az édesanyák, és a nagymamák segítkezhetnek.

A sok időt igénybe vevő öltözködés után, délután kezdődik az ünnep, amikor a Las vaquillasok otthonukból indulva, körbe-körbe járják Colmenar Viejo utcáit, miután a város főterére (Plaza del Pueblo), egyesével, sajátos táncuk előadásával érkeznek. A publikum előtt díszelegve, próbálja mindenki bizonyítani, hogy övé az év legszebb, és legdíszesebb jelmeze. Végül minden Vaquillas visszatér a „gazdájához”, azaz otthonukba, ahol 3 lövéssel a szarvasmarhák halálát szimbolizálják, majd az összegyűltek jelképesen megisszák az állat vérét.

Colmenar Viejo 40 perc alatt könnyen elérhető vonattal Madridból. A fényképezés kedvelői feltétlen vigyék magukkal kamerájukat, mivel a város szokás szerint foto versenyt is hirdet. A beküldött képek közül a legjobbat 600 euróval jutalmazzák, valamint a következő évben, az ünnep hivatalos reklámképe is ez lesz.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Azoknak, akik most februárban utaznak Spanyolországba, mikor még nincs igazán strandidő, és leginkább csupán városnézéssel lehet eltölteni az időt, azoknak ajánlom, hogy látogassanak el egy helyi hagyományokat őrző fiestára, amivel tuti feldobják és emlékezetessé teszik útjukat. Nem kell aggódni, ez a hónap igazán bővelkedik spanyolországi ünnepekben, és a Budapestről közvetlen repülőjáratokkal elérhető nagyvárosokból, könnyen el lehet jutni bármelyik tradíció helyszínére.

Rögtön február elsején, a Madridtól 120 kilométerre lévő Almonacid del Marquesado (Cuenca) városa kezdi meg azt a 4 napos fiestát, amelyet San Blas (Szent Balázs) mártír és Virgen Candelaria (Candelariai Szűz; Gyertyaszentelő Boldogasszony) tiszteletére rendeznek évtizedek óta. Sajnos semmilyen írásos emlék nem maradt fenn az ünnep, azaz a "La endiablada" eredetéről, mivel a Spanyol Polgárháború alatt (1936-39), a városházán őrzött dokumentumokat mind elégették. Legendák és szájhagyományok azonban léteznek.

La Endiablada ünnepe, azokról az ördögökről (spanyolul: diablos) kapta a nevét, akik táncukkal és szökkenésükkel kísérik végig a Szent körmeneteket. Az ördögök, azonban csak nevükkel szolgálnak a gonosz lelkeknek, mivel nem a rosszat testesítik meg, és nincs szerepük sem a tél elűzésében, sem pedig az érdeklődő tömeg ijesztgetésében. Az ördögök feladata Szűz Mária és újszülött fia jelképes védelme azon a napon, mikor negyven nappal Jézus születése után, anyja bemutatta gyermekét a jeruzsálemi templomban. Február 2-án reggel 8-kor, a gyertyaszentelés ünnepe tiszteletére indulnak körmenetre, miközben egy megáldott marcipán tortával sorra kopogtatnak be a városka ajtajain, a háziasszonyok pedig cukorkát ajándékoznak kis Jézusnak.

A jelmezesek, már harsány, színes öltözékükkel sem emlékeztetnek démoni alakokra, teljesen hiányzik az ördögi figurák megelevenítésére jellemzően használt ördögszarv, és a korbács szerű farok. Mi több, Szent Balázs mártír püspök előtt tisztelegve hegyes, piros mitrát (püspöksüveg) viselnek. Az egyetlen, ami a rossz szellemeket megidézi, az a kezükben tartott dorong, amin démonok képei vannak felfestve.

A helyi legenda szerint, a szomszédos falu, Almenara lakói ismeretlen okból egyszer elásták templomuk Szent Balázs szobrát, helyét azonban nem jelölték meg. A szobrot később Almonacid del Marquesado pásztorai találtak meg, és amit persze mindkét falu magáénak akarta tudni. A vita nagy veszekedésbe torkollott, amire csak a Szent döntése tudott pontot tenni. Almenarából fényes ökröket küldtek a szobor hazaszállítására, de az állatok a szobor előtt egyszeribe lebénultak. Almonacid szegényebb falu révén, csak sovány öszvérekből álló fogattal jelent meg, amik viszont a Szent csodájának köszönhetően, vágtázva vitték a Szent szobrát a falu temploma elé. Így tehát, San Blas akarata szerint a szobor Almonacidba kerül. A helyi pásztorok nagy örömükben, jószágaik kolompjait magukra aggatva indulnak vissza falujukba. Lévén, hogy a pásztoroknál csak ánizspálinka volt, jobb híján, ezzel mosdatják meg a sáros figurát. Ezt a szertartást, a hagyomány szerint minden évben, február 2-án, délután 17-kor megismétlik, miután a falu több mint 130 beöltözött „ördöge” tiszteletét teszi elhunyt szeretteik előtt, majd a temetőből, meggyújtott gyertyákkal térnek a templom elé.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Január utolsó hétvégéjét követő hétfőn és kedden Navarrában is megkezdődik a karneváli szezon, jelmezbe öltözött csoportok tagjai és segítőik már az év eleje óta készülnek erre a két napra. Zanpantzar ünnepének Ituren és Zubieta (Navarra), Spanyolország két kis északi falva ad otthont. A hagyomány pontos eredete ugyan nem ismert, viszont Zanpantzar jelmezes figurái nemcsak Navarrában, hanem Baszkföld több részén is feltűnik, és csakúgy mint számos más Európai országban, kolompjaik zajával „ébresztik" fel a természetet, és űzik el a tél rossz szellemeit. Fontos megjegyezni, hogy Zanpantzar, a két régió karneváli szereplőinek (kasztíliai) spanyol gyűjtőneve.

Ebben a két faluban azonban, mindenki baszk nevén, azaz Joaldunként (tsz.: Joaldunak) ismeri a nagy bundát viselő karneváli alakokat. Nevük a joaleak baszk szóból ered, ami kolompot jelent. Joaldunak pedig, szabad fordításban valahogy így hangzik: „azok akik a kolompokat viszik”. Ezután, azt hiszem nem lesz meglepő, hogy a fiesta alatt a falusiak és az idelátogatók szemei, és fülei a hatalmas vas kolompokra szegeződnek, amelyeket a beöltözött férfiak derekukon viselnek.

A Spanyol Polgárháború (1936-1939) előtti időkből csekély emlék maradt fenn Joaldunak ünnepéről. A háború vége után, Franco az egész országban betiltja a Karneválokat, ennek ellenére azonban minden évben, titokban mégis megtartják. Ezekben az években még csak Ituren lakói öltöznek be, akiket miután többször feljelentenek, kénytelenek a hatóságokkal „üzletet kötni”, hogy megpróbálják a tradíciót életbe tartani. A szomszédos Zubietában az '50-es évek elején jelennek meg az első Joaldunak, miután a falu kovácsmesterei elkészítik a ma már jól ismert kolompok kisebb, 6-8 literes változatát. Azonban a háború utáni években, az élet drága, a költséges kolompra alig 10 embernek telik a két faluban.

Ennek következményeképp az ünnep majdnem elvész, de hasonlóan egy másik észak-spanyol karneválhoz, a Silio-i Medvevadászathoz, itt is a falu fiataljainak sikerül végül a tradíciót megmenteni. A '60-as években, mindkét faluból sok fiatal indul idénymunkára Franciaországba, a jól fizetett favágási szezonra. Az ott megkeresett pénzből, az eddigieknél még nagyobb, 10-12 literes kolompokkal térnek haza a karneváli időszakra. A sajtó felkapja a sztorit, és az idáig ismeretlen fiestára, rövidesen, minden évben egyre több turista érkezik.

A két falu ma sem nagyobb, mint a '60 években volt, mindössze 800 főt számolnak és csupán 3,5 kilométerre fekszenek egymástól. 2016-ban már 70 Joaldunak jelenik meg, akik hétfőn Iturenből, kedden pedig Zubietából indulnak át egymáshoz a szomszédba. Jelmezük marhabőr bocskor, csipkés alj, birka bunda, színes kendők, szalaggal és kakastollal díszített hegyes kalpag (Ttuntturo), egy lószőrrel díszített szenteltvízhintő és természetesen a két hatalmas kolomp. Ezeket nagy gonddal rögzítik a Joaldunak derekaihoz, akik végig teljes összhangban próbálnak mozogni, mivel a felvonulás alatt az összes kolompnak egyszerre, egy ütemre kell megszólalnia.

Az idelátogatóknak azonban vigyázniuk kell, mivel Joaldun a szenteltvízhintővel ugyan a rossz szellemeket, de liszttel és fűrészporral pedig a turistákat próbálja meg „elijeszteni”!

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!