Madridnak kétség kívül számos szimbolikus épülete van. A Metropolis, a Cibeles Postapalota, a Pékek háza a Plaza Mayor téren, a Királyi Palota, Bernabéu-stadion, a felhőkarcolók négyese vagy akár a Cervantes-szobor mögötti Edificio España, mind-mind útikönyvek címlapjára kívánkoznak. Ezen felül képzeletbeli listánkat nyugodtan kibővíthetjük még a Gran Vía és az Alcalá út Retiro parkig húzódó összes épületével, melyek közül jóformán bármelyiknek fix helye van a fővárosi képeslapokon.
Azonban majdnem biztos vagyok abban, hogy szinte senki fejében nem jelenik meg az az épület, amelynek sarkait a madridi építészetre oly jellemző, hegyben végződő palakő tornyok tesznek igazán különlegessé. A „madridi sisaktornyok” melyek, mint részletek teszik egységessé a főváros képét, és ami nyugodtan helyt is állhatna Madrid jelképei között, mint pl. a Maci vagy a Tío Pepe felirat a Puerta del Sol téren. Nem mellesleg, az épület, amire gondolok, a főváros történetének egyik legfontosabb terét uralja.
Még azt is megkockáztatom, hogy vannak olyanok, akik simán elsétálnak mellette, anélkül, hogy tekintetüket egy kicsit is felemelnék az üzletek kirakatairól. Pedig, ez a takaros, gyalogosoknak fenntartott terecske a XV-XVII. századi madridi építészet szabadtéri múzeuma. Az „álljunk meg egy fotóra” turisták, pedig általában mit sem sejtenek abból, hogy Madrid egyetlen középkori terén álldogálnak, és hogy itt található a főváros legrégebbi polgári célú épülete, a Casa de los Lujanes, amelynek szabályos négyzet alapú, mór stílusú boltíveket rejtő tornya még azelőtt épült (1472) mielőtt Madrid fővárosi rangot nem kapott (1561) volna.
Lehet, hogy ez az egész annak köszönhető, hogy a Plaza de la Villa teret körülölelő három gyönyörű épület közül, egyik sincs nyitva a publikum számára. A tér legfőbb díszét, a barokk „Városházát” immár 8 éve tartják zárva az esetleges kíváncsiskodók előtt, pedig a már kívülről is ígéretes épület, bizonyára belül is hozza az elvárt szintet, főleg ha figyelembe vesszük azt a várostörténeti pluszt, hogy közel 400 éven át e falak közt rendezték Madrid ügyes-bajos dolgait.
A napjainkban látható Casa de la Villa helyén, egykor Vallecerrato márki palotája állt, amelyet a főúr halála után, 1615-ben Madrid megvásárolt. IV. Fülöp spanyol király ekkor érezte úgy, hogy eljött az ideje, hogy a fővárosnak saját Városháza legyen, mivel ezeddig a szintén e téren álló San Salvador templomban gyűlésezett a Tanács. (A templomot 1843-ban rombolták le). Az új épület tervezésével a királyi udvar főépítészét, Juan Gómez de Mora-t bízták meg, és a király által 1629-ben jóváhagyott tervek megvalósítását mindössze 1640-ben kezdték el. Az építéséhez vörös téglát, és a guadarramai hegyekből hozott gránitköveket használták, csakúgy, mint később pl. a Királyi Palotához, vagy az Almudena Katedrálishoz.
Juan de Mora, fő művét, a Plaza Mayor-t igen, viszont a Casa de la Villát már nem láthatta befejezve. Halála után, 1648-ban a munkálatok felügyeletét José de Villareal vette át, aki nagyvonalakban hű maradt de Mora elképzeléseihez, azonban az egész épületet egy belső patio köré rendezte. Az építkezés lassan haladt, és csak 48 évnyi munka után, 1696-ban avatták fel az új Városházát. Karakteres erkélyét (Calle Mayor utca frontján) pedig, csak még később, a XVIII. században, a Prado múzeum tervezője, Juan de Villanueva építette hozzá, egyetlen egy céllal, mégpedig, hogy a királyi család innen tekinthesse meg az úrnapi körmenetet (Corpus Christi).
Amellett pedig, hogy a városi Tanács új épülete lett, még egy plusz funkciót is betöltött, ugyanis itt kapott helyet a város börtöne is. El tudjuk képzelni? Ugyanazon kapun vonultak be a politikusok és a bűnözök… akiket aztán csak egy fal választott el egymástól… „vagy még talán annyi sem?" ;)
Az épület régóta tartó zárvatartásnak több oka is van. Az első, hogy a Casa de la Villa 2011 óta már nem ad otthont a városi tanács gyűléseinek. Az új Városháza a rendkívül impozáns Placio de Cibeles épületének egy részében található. Még mielőtt elkezdték a hivatalok átköltöztetését – ami röpke 5 évbe telt – már előtte megszüntették azt a hetente egyszeri, hétfő délutáni alkalmat, amikor lehetőség adódott bárki számára, hogy szétnézzen benn is. A másik pedig, hogy „az üresen” maradt épületet előbb felújították, majd többszöri nekirugaszkodás után sem sikerült egyik projektet sem véghez vinni, miszerint városi múzeumként működne tovább.
Majd 2018. december 1-én, 8 év után először, végre tartottak egy „nyitott kapukat”. Ugyan egy nap erejéig, és csupán az utolsó pillanatban hirdették meg, de akik időben észrevették, és kihasználták az alkalmat, azok biztos, hogy nem távoztak csalódottan. Tehát, így jutottam be én is, és mostmár biztosra kijelenthetem, hogy nagy kár, hogy nem lehet itt szájat tátani nap, mint nap. A körbevezetés egy szűk óráig tartott. De ez nem jelentette azt, hogy egy rakat termen kellett volna átrohanni, ami végén csak egy pipa lenne a madridi látnivalók listáján. A rövid séta, majdhogynem giccsesbe hajló díszítésekkel volt végig kísérve, ám épp kellemesen megemészthető mennyiségben, de ami a legfontosabb, abszolút élvezhető volt.
„Mariblanca” 1625-ben érkezett Itáliából, 4 másik mitológiai témájú szoborral együtt. Ezek közül Venusz Istennője, egy kút koronájaként 1630 és 1838 között uralta a Puerta del Sol teret. Ezután vándorszoborként jópárszor költözött - többek között megjárta a Retiro parkot is - majd utolsó köztéri állomásán, a Recoletos sétányon vandálok áldozata lett. A helyreállított szobor 1980 óta fogadja az előcsarnokba belépőket. A hamarosan 400. szülinapját ünneplő Mariblanca nevét Madrid népétől kapta, mivel a városlakóknak fogalmuk sem volt, hogy a szobor Venuszt ábrázolja. Ha valaki pedig nagyon figyelmesen járja a várost, és nem csak a Macira koncentrál a Puerta del Sol téren, akkor könnyen felfedezheti a szobor replikáját, amely a térről nyíló Calle del Arenal utca bejáratánál van, és ha még jobban szemfülesek vagyunk, akkor az itt lévő utcanévtáblán láthatjuk az ezen a helyen lévő közkút régi képét is.
Az előcsarnokból felvezető lépcsőn a Goya-szalonban értünk, amely régen a Nagy Fogadóterem volt. Legfőbb éke, Goya Madrid városának allegóriája című festménye, melynek ma már csak a másolatát láthatjuk itt, mivel az eredetit a város történeti múzeumában (Museo de Historia de Madrid) állították ki. A képen Madrid városát, mint női alakot ábrázolta a festő, aki a város címerpajzsán támaszkodik, bal kezével pedig „2 de mayo” feliratra mutat. Ez, az 1808. május 2. történelmi eseményre utal, amikor is a napóleoni hadseregek megszállják Madridot. Érdekessége, hogy ebben az ovális képkeretbe eredetileg Bonaparte József arcképét festette Goya, akit 1809-ben kért fel a Tanács, hogy a hagyományokhoz híven legyen egy festmény az új spanyol királyról is. Mikor Wellington hercege 1813-as vitoriai csatában vereséget mér Napóleon seregére – Arthur Wellesley ezután kapta meg a hercegi címet – József arcképét Goya átfesti, és ekkor a „Constitución” vagyis az Alkotmány szó kerül a képre. Majd újabb javítások következnek. 1815-ben VII. Ferdinánd ül már a spanyol trónon, tehát ezúttal az Ő arcképe kerül az ovális keretbe, majd 1820-ban ismét a Constitución, emlékezve az 1812-es cadizi alkotmányra, amit 3 év múlva megint VII. Ferdinánd képre cserélnek. Majd végezetül, ugyan már nem Goya ecsetvonásaival, 1872-ben kerül fel a „2 de mayo” felirat, ami emlékeztet a spanyol nép franciák elleni lázadás kezdetére Madridban.
Majd még két gyönyörű terem van. A Patio de Cristal, vagyis az Üvegterem, melyet 1648-ban José de Villareal tervezett. A nyitott patio a XIX. században kapott egy festett üvegkupolát, hogy ennek köszönhetően ez a rész is bármikor használható legyen az időjárási körülményektől függetlenül. A legszebb része az épületnek a Plenáris ülésterem, vagy más néven Oszlopterem, ami az új Városháza legelőször befejezett része (1692). Nagyon ritka eseteben, még a mai napig tartanak itt gyűlést a Tanácstagok.
Míg bejártuk ezt a pár termet, közben bőven volt idő jól szemügyre venni mindent, és még az is belefért, hogy két spanyol señora kihasználja ezt a különleges és egyedülálló alkalmat, és közvetítsék aggodalmaikat, a látogatókat fogadó Városi Tanács pár tagja felé. Természetesen mindkettő eget rengető probléma volt, és én teljes együttérzéssel voltam feléjük. A lendületes felszólalások után kitörő tapsviharból pedig arra lehetett következtetni, hogy igenis Madrid népének, történelmének, és kultúrájának védelmére került itt sor.
Az első panasz arra érkezett, hogy felháborító, amit a Városháza tavaly művelni merészelt. (Előljáróban ehhez tudni kell, hogy szokatlan módon Madrid város Szentségtartója nem az egyház, hanem a Városháza tulajdonában van, amit szintén ezek a falak őriznek.) A Szentségtartót a város köteles kölcsönadni évente egy napra a Corpus Cristi körmenetre, amit tavaly a szakadó esőre hivatkozva nem tettek meg. Így az összegyűlt tömeg, köztük Señora1 is, teljesen feleslegesen ázott szét, hiszen az nem hagyta el a Casa de la Villa épületét, aminek mellesleg, Señora1 szerint semmi baja nem lett volna ha egy kicsit éri a víz. Márpedig jobb, ha a Tanács tudomásul veszi, hogy a 161 kiló ezüstből készült remekmű a madridi nép tulajdona, mivel 1565-ban a lakók finanszírozták elkészítését, miután az akkor még épphogy fővárosi rangot kapott Madridnak nemhogy Szentségtartója, de még Katedrálisa sem volt. Ez utóbbira is kitért egy rövid szösszenet erejéig, hiszen hallatlan, hogy Madridnak nem volt "normális" Katedrálisa egészen 1993-ig.
A másodikként felszólaló nő (Señora2), ha lehet még nagyobb vehemenciával kérte számon, hogy mi az, hogy idén nem állítottak Betlehemet a Cibeles Palotában, ami madridi karácsonyi tradíció. A teremben jelenlévő spanyolok pedig nem várt mód ellenkeztek, és bizonygatták a misztikus Betlehem létezését. Erre jött is az erős válasz Señora2-tól, miszerint na jó, de több, mint közönséges amit ott műveltek. Ekkor már a Tanács tagjai is meg mertek szólalni, mondván, hogy az két különböző dolog, hogy nincs Betlehem, vagy hogy ez éppenséggel valakinek nem tetszik. Señora2 erre csak annyit felelt, hogy szégyen amit ott van, és ha nem képesek egy tisztességes Betlehem felállítására, akkor inkább ne is csináljanak semmit.
Csak remélni tudom, hogy a két Señora a látogatás óta nyugodtan alszik, és azt is, hogy a jövőben hamarosan megnyitják a Casa de la Villa épületét a látogatók előtt, és minden Madridba utazó láthatja a régi Városházát belülről is. Addig is pedig, ha arra járunk, feltételen álljunk meg egy pár percre, és élvezzük itt is egy kicsit a madridi városlátogatásunkat.
Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a Facebook oldalamra!
Spanyolországi utazásért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!
