Galicia, Spanyolország északnyugati csücskében terül el, az Atlanti-óceán partján. A terület legismertebb városától, a zarándokoktól egész évben hemzsegő Santiago de Compostélától délre húzódó Rias Baxas partvidék, talán az ország legszebb tájával büszkélkedhet. Elszigeteltségéből adódóan, az ismeretlen földjének is nevezik, amely vidékre csak nagyon kevés turista látogat el, pedig a gyönyörű fenyőerdőkkel borított dombok lábainál, a Rias Baxas négy nagy öble mentén számtalan remek strand található, amik vize biztonságos és kristálytiszta, köszönhetően a vad északi résznél sokkal enyhébb éghajlatnak. Itt található Galicia legnagyobb városa, Vigo, amely nem mellékesen az ország legnagyobb kikötőjével is rendelkezik.

A mélyen benyúló öböl szájánál fekvő Vigo legrégebbi része, a kikötő közelében található Barrio del Berbes, minden évben egyszer, egy XIX. század eleji színtérré alakul át. A város régi tengerésznegyedében állított szabadtéri piacon, helyi termékek közt válogathatunk, vagy régi mesterségek bemutatóit élvezhetjük. Az utcákon sétálva pedig, szinte mindenhol korhű ruhákba öltözött helyiekkel találkozhatunk, akik életre keltik a spanyol lázadók és a francia csapatok közti csatározásokat.

A XIX. század elején Spanyolországot elözönlő napóleoni francia csapatok, 1809. január 31.-én elfoglalják Vigot is, és a stratégiailag fontos várost, a portugál határhoz való közelsége miatt hadi bázisként használják. A megszállás után nem sokkal, február 15.-én, Stoult marsall innen indítja hadjáratát Portugália ellen, és Vigoban csak egy viszonylag kisebb francia helyőrséget hagy hátra. Ezt kihasználva, a nép felkelt és fegyvert ragadott szabadsága, és függetlensége védelmére.

A Spanyol Függetlenségi Háború idején, a történelmi városrészt egy védőfal vette körül, amit 1656-ban, IV. Fülöp emeltetett a város védelmére az ebben az időben gyakori fosztogatások kivédésére. A körbezáró városfal mögött a francia sereg védve érezhette magát, így nem kis meglepetést okozott, amikor Carolo, egy bátor vigói tengerész fejszével ront a városkapunak, hogy azt betörve utat nyisson a spanyol felkelők előtt, de őt a franciák halálosan megsebesítik. Nála szerencsésebb volt Cachamuiña, aki Carolo fejszéjét felkapva végül szétveri a kaput, annak ellenére, hogy 4 lövés is eltalálja. Március 28.-a hajnalán kezdődő ostromban a spanyolok kerekednek felül, és a városból sikeresen űzik ki a francia katonákat. Ezért VII. Ferdinánd spanyol király a városnak adományozza a „Hű és Bátor” (Leal y Valerosa) címet, ami azóta olvasható Vigo címerén. A Fiesta de Reconquista ennek a napnak állít emléket, amelyet minden évben, március 28.-hoz legközelebb eső hétvégén tartanak.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Valencia grandiózus ünnepe, nagy eséllyel indulhatna dobogós helyezésért, ha egyszer, bármilyen okból is, de megpróbálnánk rangsorolni a spanyol fiestákat. Visszatekintve a XVIII. század ácsműhelyei előtt égő kis máglyákra, tényleg csak csodálni lehet, hogy az azóta eltelt sok év alatt, a város lakói miként „lobbantak lángra” a helyi tradíció iránt, aminek tüzét máig nem lehet kioltani. A Fallas történetében ez az év külön emlékezetes marad, hiszen 2017-ben először az Unesco, Szellemi kulturális világörökség védjegye birtokában ünnepelhettek.

A valenciai ácsok és asztalosok, védőszentjük, Szent József (március 19.) előtt tisztelegtek a műhelyeik ajtajában égő máglyákkal, amit a lehulló, és selejtes faanyagaikból raktak. A XVIII. század végére, Spanyolországban egyre több helyen veszik át más európai országok télbúcsúztató szokását, miszerint szegényesen felöltöztetett bábukat (pelele) égetnek el szimbolikusan. Az ácsmesterek hittek a tűz tisztító erejében, ezért saját maguknak kezdenek bábukat faragni, hogy azok elégetésével, jelképesen megszabaduljanak a tél nehézségeitől, és egyben köszöntsék a tavaszi megújuló életet. A szokás kialakulása után, a városi mesterek hamarosan versengeni kezdtek egymással, a bábuk elvesztették hagyomány szerinti csúf kinézetüket, és inkább egymást kigúnyoló figurákat faragtak, viszont törekedve, hogy minél élethűbb és szebb munka kerüljön ki a kezük közül.

Később a barriok –városnegyedek- mesterei összefogtak, és már a város, illetve az ország megbotránkoztató történéseit elevenítették meg, az egyre nagyobb, és összetettebb közös faragványaikkal. A versengés továbbra sem állt le, ezért a csapatok művészeket fogadtak fel, a mind mesteribb alkotások megtervezéséhez. A Fallas történetében örökre emlékezetes marad az a legvitatottabb szobor, amit a híres katalán művész, Salvador Dalí tervezett (1954), és aminek megépítése a kor technikai lehetőségeivel, és megoldásaival egy igazi kihívást jelentett. Ennek ellenére az alkotás ugyan elkészült, de a közönség egyszerűen nem tudta értelmezni a „Szürrealista Bikaviadal” megjelenítését, kritikák tömkelege zúdult az építtető csapat nyakába, és nagyratörő terveik csúfos kudarcba fulladtak.

"Corrida de toros surrealista" - Salvador Dalí (1954)

A Fallas első írásos emléke egy 1784-ből származó hatósági irat, amelyben a máglyák elrendezését szabályozzák, elsősorban tűzvédelmi szempontokból. Ugyanakkor, lakossági kérésre (!), először csak 1891-ben rendelnek ki hivatalból tűzoltókat, hogy felügyeljék az égő szobrokat. Sajnos a XIX. századból sem maradt fenn sok emlék, a legjelentősebb bizonyítékok a fiesta létezéséről, egy 1860-as grafikai ábrázolás, és két fénykép 1889-ből.

A Fallas 1860-as grafikus ábrzolása

A legrégebbi fényképes emlék (Foto: Derrey, 1889)

A XX. század elejétől azonban felpörögnek az események, különböző programokkal bővítik a fiesta palettáját, többek közt, 1921-ben az első Fallasi Bikaviadal megrendezésével. Az egyre ismertebb fiestára lassan az egész ország kíváncsi, így 1927-ben befut az első különvonat, amelyen spanyolok ezrei érkeznek az ország különböző pontjaiból. Az évről-évre felkapottabb ünnepet 1932-től öt naposra bővítik (eredetileg 2 nap volt), de népszerűségét az is igazolja, hogy nem csak több tartományi városban kezdenek el hasonlóan ünnepelni, hanem 1959-ben, Buenos Airesben megrendezik az első tengeren túli Fallast. A Spanyol Polgárháború alatt Dél-Amerikába menekült valenciai emberek, olyannyira nem tudnak elszakadni gyökereiktől, hogy két év múlva, összesen 372 ember érkezik hajón vissza hazájába az ünnepekre.

Különvonat érkezése az Estació del Nord állomásra (1927)

1937-ben, a Polgárháború kitörése előtt, ugyan tartottak Fallast, de mindkét fél propaganda szellemű szobrokat vonultatott fel, amiket aztán politikai nézetük védelmezése miatt végül mégsem gyújtottak fel, így ezt az évet a fiesta történetében nem veszik számításba. A háború éveiben (1937-39) az ünnep elmarad, és ezt követően, Franco diktátor uralma alatt cenzúráznak minden politikát célzó gúnyolódást, amely addig a szobrok fő témáját adta. Ezt megelőzően, 1896-ban is hasonló okokból maradt el az ünnep, aminek oka, hogy az egyre élesedő Kubai helyzet miatt szinte minden csapat erre a témára összpontosított. De, a spanyolok ellen -épp március elején- kitörő kubai függetlenségi háborút kritizáló szobrok felállítását a város vezetősége megtiltotta.

Valenciai ünneplő nők (falleras) hagyományos öltözete és hajviselete

Ma már évente 800 Fallast állítanak, amelyekre közel 1 millió ember kíváncsi, március 15-19. közt. A szobrok egyes részleteit továbbra is fából faragják ki, azonban a figurák nagy része jól égő papírmaséból készül több hónapon át, amelyek összeállításának lépéseit napokon át követhetjük Valencia utcáin és terein. Az alkotások zöme, az épp aktuális politikai események, és a közvéleményt foglalkoztató hírességek szatirikus ábrázolásai, tehát nem meglepő, hogy ebben az évben lépten-nyomon Trumpal találkozhattunk. És, mint ahogy az amerikai elnök is, évről-évre megkegyelmez egy hálaadási pulykának, így a spanyolok is szavazás útján kiválasztják azt az egy alkotást, amely megmenekül a lángoktól, és a Museo de Fallasba kerül kiállításra. A legjobb alkotásokat 1901-től különbözőképp jutalmazzák, de az első pénzdíjat csupán 1942-ben osztják ki, ami ekkor 3000 peseta volt, míg a nyertes alkotás költsége 22000 pesetára rúgott.

"Attila hun király Rómát fenyegeti"(2017)

Az ünnepi sorozat egyik kedvelt programja egy petárdatípusról kapta a nevét. A Mascletá, jóval a hivatalos ünnep előtt, március 1-től veszi kezdetét, amit ezután minden nap 14 órakor megismételnek. A városháza előtti téren, 19 napon át, 19 pirotechnikai cég mutatja be a látványban, és hangerőben közel azonos produkcióját, amely során, 6 perc alatt, 120 kiló lőport füstölnek el. A mutatvány ma már biztonságos, a kordonokkal elkerített petárdaerdők füstjét a tömeg csak messziről figyelheti. Azonban a Mascletá elődje ennél sokkal izgalmasabb volt. 30 utcát átfonó, kábelekre erősített petárdák sorozatos robbanásai elől a spanyolok épp úgy futottak, mintha egy másik közkedvelt programjuk zajlana, amikor az egyetlen cél, hogy gyorsabbak legyenek a nyomukban lihegő feldühített bikáknál.

A valenciai tavaszi ünnepsorozatból, természetesen nem hiányozhat a város védőszentje előtti tisztelgés sem, ami itt nem egy megszokott körmenetet jelent. Mivel a Gyámoltalanok Édesanyja (Virgen de los Desamaparodos) a Virágok védőszentjei is, ezért az emberek felajánlásként (Ofrendá) színes virágcsokrokkal járulnak a Virgenről elnevezett bazilika elé. A közel 100ezer csokrot egy 15 méter magas, fából készült vázba tűzik, és a kétnapi munka eredménye egy gyönyörű, virágtengerbe öltöztettet Szent képe. Ezen kívül még egy hatalmas virágszőnyeget is kiraknak, amely a bazilika homlokzatát díszíti. Az utolsó virág betűzése után, egy fél órás tűzijáték (Nit de Foc) veszi kezdetét.

Az 5 nap záróeseménye, a Fallasok elégetése ezek után már csak hab a tortán (Cremá). A 799 alkotás meggyújtása két részletben zajlik, a kisebbek este 10-kor, a nagyobbak pedig éjfélkor lobbannak lángra. A tűz láttán, a spanyolok egyik szeme sír, a másik nevet, hiszen szemük láttára ég porrá az elmúlt egy év munkája, ugyanakkor mi jobb dolog is történhetne velük, minthogy másnap újból nekifogjanak a következő grandiózus fiesta megszervezésébe.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Mindig érdemes kicsit kilépni kényelmi zónánkból, és ez akkor is így van, ha épp külföldre utazunk. Habár az útikönyvek ezernyi recepttel látnak el minket, hogy időnket kedvünk szerint töltsük el, de olykor, mégis megéri letérni a jól kitaposott turistaösvényekről, és olyan tájakra is elcsatangolni, ahol az ország történelmének különleges helyszíneire bukkanhatunk. Azok az elhagyatott helyek, ahol az idő ugyan megállt, de az emberek, és a romos falak továbbra is őrzik egy letűnt kor emlékeit, igazi felfrissülésként szolgálhatnak a gondosan karbantartott városok, épületek és tengerpartok után.

1.Salvana torony (Barcelona)

Az Unesco Világörökség címet birtokló Güell Koloniát (Colónia Güell), Eusebi Güell katalán textilgyáros építette munkásai számára. A herceg azzal akart túltenni vetélytársain, hogy „városát” a kor neves építészeivel terveztette, köztük a híres Antoni Gaudíval. A Kolónia szélén lévő Torre Salvana, azonban egy X. századból fennmaradt védőbástya, ami szembemegy a Kolónia épületeinek modernista stílusával. A helyiek Castillo del Inferno, azaz a Pokol Váraként emlegetik, köszönhetően, hogy a romok közelében és falai közt paranormális jelenségeket észlelnek. Többen állítják, hogy a toronyból női sikoly, keserves sírás, és segítségkérő kiáltások hallatszanak. Akik pedig bemerészkedtek, azt mesélik, olyan érzésük volt, mintha karjukat folyton megragadná valaki. A belső falak pedig sárgásan világítanak, előttük apácák szellemei jelennek meg, akiknek árnyéka titokzatosan módon, fehér színben vetődik a falra.

2.Belchite, a megsemmisített város (Zaragoza)

A teljesen lerombolt Belchite városa, a Spanyol Polgárháború egyik legvéresebb csatájának helyszíne (1937), ahol két nap alatt, több mint 5000 ember vesztette életét. Franco diktátor kegyetlenségét jellemzi, hogy törvényben rendeli el, a város romjainak érintetlenül hagyását. A túlélők sem térhettek vissza megmaradt holmijaikért, mindent úgy kellett megőrizni, ahogy maradt, hogy mindenki örökre emlékezzen a véres napra. A város romjait csupán 2002-ben helyezték Kulturális Védelem alá, ami nem csoda, hiszen évente 10ezer látogató érkezik, a filmesek által is kedvelt szellemvárosba.

3.Ekai-i fűrészáru gyár (Navarra)

Az észak spanyolországi ipar egyik legjelentősebb üzeme 1990-ben zárta be kapuit. A navarrai Ekai fűrészárugyárban anno 500 ember dolgozott, és a faáru elszállítására külön vasútvonal is épült ide. Jelenleg, a tartomány vezetői az épületegyüttes rehabilitációs tervein dolgoznak, ami szerint múzeumot, és bemutató központot fognak kialakítani, hogy az idelátogatókat megismertessék a valaha szebb napokat élt navarrai ipar múltjával és fontosságával.

4.Orbaizeta-i fegyvergyár (Navarra)

Az orbaizetai gyár egy XV. századi kovácsüzemből nőtte ki magát. Mint fegyvergyár, 1874 és 1884 közt, mindössze 10 évig üzemelt, mígnem egy titokzatos tűzvészben leégett. Ez a rövid idő alatt Spanyolországot innen látták el ágyúkkal, és töltényekkel. A környékről 150 férfi költözött ide családjával egy jobb élet reményében, de a meglehetősen rossz munkakörülmények sok munkás életét követelték.

5.San Cristóbal erődítmény (Navarra)

1938. május 22-én, itt történt az ország legnagyobb börtön szökése. Az eredetileg Pamplona védelmére szolgáló Fuerte de San Cristobal-t a XIX. század legvégén építették, amely végül, a repülőgépek megjelenésével sosem szolgálta tényleges küldetését. Megépítéséhez az Ezcaba hegy ormát dinamitokkal robbantották le, hogy a hegy belsejében helyet kapjon a 180 ezer m^²-es, 3 szintes erődítmény. 1938 és 1945 közt katonai börtönként üzemelt, ahol a rabokat kegyetlenül megkínozták és éheztették. A szökést 30 fogoly terveli ki, akik egymást közt eszperantó nyelven kommunikáltak, hogy az őrök ne értsék meg őket. A 2497 rabból, összesen 795 szökik meg. A csontsovány és tetves emberek közül sokan már menekülés közben kimerültek, velük és a szökés közben lelőtt emberekkel együtt 207-en vesztették életüket a hajszában. Egypár szökött katona kivételével –akik Franciaországba menekültek- mindenkit elfogtak.

6.Aguas de Busot szanatórium (Aigües, Alicante)

XIX. században épült luxus szálloda, a XX. századra egy közkedvelt gyógyfürdő hellyé változik, ahová az ország minden részéről érkeznek, hogy élvezzék a közeli Cabezón de Oro 37 °C hőforrásainak jótékony és gyógyító hatását. A festői környezetben lévő üdülőhely fénykorának a Spanyol Polgárháború vet véget, majd 1936-ban az állam ki is sajátítja magának. A környék városaitól távol lévő, és az erdők által védett épület ezután tüdőszanatóriumként üzemel, ahol a háború alatt megbetegedett embereket szigetelik el. A járványok, és a betegségek megszűnésével, a szanatórium szép lassan kiürült, és ma is elhagyatottan vár egy tervekkel és pénzzel teli befektetőre.

7.El Canto de Pico palota (Torrelodones, Madrid)

Madridtól mindössze 30 kilométerre, 1011 méter magasan található az El Canto de Pico névre keresztelt palotaépület, amelyet 1920-ban egy spanyol arisztokrata épített, elsősorban a híres festményekből álló magángyűjteménye számára. Érdekessége, hogy palota építéséhez, a gazdag José María nem fogad fel építészmérnököket, hanem saját tervei alapján a környék kőfaragóival építteti meg. José María, a Polgárháború alatt elveszti egyetlen fiát, ami miatt mély depresszióba esik, és végül palotáját odaajándékozza Franco tábornoknak, aki ezután ide „menekült” minden olyan esetben, amikor személyét közvetlen fenyegetés érte. Franco halála után a palota ugyan visszakerül a család tulajdonába, de a ’90-es évek végére már senki nem törődik vele. A teljesen magára hagyott épület a vandalizmus áldozata lett, "ottfelejtett" értékeit kifosztják, majd többször fel is gyújtják a palotát.

8.Santa Eulália Kolónia (Sax-Villena, Alicante)

Az Utópista Szocializmus spanyolországi emléke. A közösségi tulajdonon alapuló mezőgazdasági kolóniát Antonio de Padua Saavedra gróf alapította munkásai számára, akik a környék szőlőskertjeiben, olívásaiban és mandulafa ültetvényeken, dolgoztak. A dolgozók nem szenvedtek semmiben hiányt, hiszen a Kolónia területén a gróf színházat, présházat, liszt és szeszgyárat, postahivatalt, raktárakat, iskolát, vasútállomást, sőt még egy kaszinót is építettet.

9.Escó, a kitelepített falu (Zaragoza)

Escó kis falucska romjai, a Franco kori kisajátítások történetét őrzi, és rejti magában. Ezen a területen, a X. században telepednek le véglegesen emberek, hogy kihasználják a természetes víztározó (Embalse de Yesa) által nyújtotta bőséges vízmennyiséget. A Pireneusokból lefolyó vizek, és a jó minőségű termőföldek kiválóan biztosították a feltételeket a mezőgazdaságból élő emberek számára. Majd a falu veszte éppúgy a víztározó lett, mivel Franco diktátor egész országot érintő Hidrológiai Terveiben, ide, egy duzzasztó építése szerepelt. Escó, és másik két falu –Ruesta, Tiermas- lakóit erőszakkal telepítik ki. A 60 házból álló falu azonban sosem maradt teljesen üres, mivel a pásztorként dolgozó Don Félix, és 3 fia ma is itt élnek.

10.San Pedro de Arlanza Kolostor (Hortigüela, Burgos)

Fennmaradt feljegyzések szerint, ezen a helyen először egy remetelak állt, amelyet 912-ben építettek, és romjai még ma is láthatóak. De az 1080-ban elkészülő San Pedro de Arlanza kolostor az, ami miatt a hely, fontos vallási központtá válik az évszázadok alatt. A kolostor kiürítése 1835-ban kezdődik, amikor Álvarez Mendizabal kormánya feloszlatja az összes egyházi rendet, majd hatályba lépteti a dezamortizációs törvényeket is, amelyben előírják az egyházi és kolostori földek elidegenítését. Jelenleg idegenvezetővel látogathatóak a romok, ahol az elmúlt években néhány szerzetesi cellát már restauráltak.

Tetszik a blog? Értékes tartalmat találtál? Szeretnél még többet megtudni Spanyolországról? Hívj meg egy kávéra, hogy tovább pörögjek a spanyolos témákra, és megosszam Veled :)

          500 forint

           1,50 euro

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért lájkold és kövesd a  Facebook oldalamat!

Spanyolországi utazásért, túrákért, és városlátogatásokért pedig nézz körül a

Spanyolban Otthon weblapján!

Február, a karneválok, és a farsangok hónapja. Spanyolországban a karneváli időszak, Vízkereszt napjától Hamvazószerdáig tart, miközben szinte minden városban 1 hónapos fiesta sorozatot rendeznek. Az ünnepi programok nagy része szorosan kapcsolódik a hagyományokhoz; a tél búcsúztatása, a rossz szellemek elűzése, és a tavaszi termékenység-varázslatok sok helyen máig a karneválok fő mozgatórugója. (Erről bővebben a Medvevadászat és A tradícionális karneválok c. bejegyzésekben)

Amennyiben a karnevál szó eredetére vagyunk kíváncsiak, az biztos, hogy a latinban kell keresgélnünk, azonban a szó pontos kialakulása mégsem teljesen tisztázott. Egyesek szerint, a carne vale - isten veled, hús!, vagy esetlegesen a carne levare - hús elhagyása kifejezésből származik. Magyarázatul szolgál erre, hogy a karneváli időszak utolsó napja, hamvazószerda előtti húshagyó kedd, ami egyben a húsvéti nagyböjt kezdete is. Míg mások, a carrus navalis – hajókocsi kifejezésben látják a megoldást, amik kerekeken guruló, hajóra emlékeztető építmények voltak az ókori Rómában. Már ebben az időben is, minden év február 15-én, álarcos emberek vonultak az utcákra, hogy a természet újjászületését köszöntsék, és a maguk mögött húzott hajókocsik, a termékenység és a bőség szimbólumai voltak.

Amiben viszont egyet lehet érteni, az az, hogy Európa két legnagyobb karneválját, két megigéző mediterrán városban rendezik. Az olaszországi Velence, és a spanyolországi Santa Cruz de Tenerife, igaz látványban teljesen más élménnyel, de évről-évre emberek tízezreit vonzzák szerte a nagyvilágból. Talán az sem véletlen, hogy S.C. de Tenerife testvérvárosa a brazil Rio de Janeiro, amely tényleg a karneválok netovábbjáról híres, így bármelyiket is válasszuk, az úgymond családban marad.

A S.C. de Tenerifei karnevált 1980-ban regisztrálták a Nemzetközi Turisztikai Értékek közé, és a szervezők több éve azon fáradoznak, hogy mihamarabb felkerüljön az Unesco Kultúrális Világörökségeinek a listájára is. A karnevál nagyságát jelzi, hogy 1987-ben, a kubai nagyasszony, Celia Cruz fellépésére közel 250ezer ember volt kíváncsi, amivel azóta is tartják a legnagyobb létszámú szabadtéri koncert Guiness rekordját. Idén, csak a karnevál első napján 85000 ember vett részt aktívan, ezért a biztonságra nagyon ügyelnek, erre példa, hogy 4000 karszalagot osztottak szét, amire a szülők fel tudják írni gyerekeik adatait.

Ahogy gondolni lehet, az egy hónapos fiesta, nem szűkölködik programokban. A legfontosabb esemény természetesen a karnevál királynőjének megválasztása, amelyet három -gyermek, felnőtt és idős- kategóriában is megtartanak. A gálára szinte lehetetlen jegyet szerezni, a mindössze 2000 jegyet egy óra alatt elkapkodják. Az 1,3 millió led égővel kivilágított város utcáin kivetítőn, a „félszigeten” élők pedig élő televíziós adásban követhetik a parádés jelmezekben színpadra vonuló nőket. Minden év egy tematika körül forog. Az idei „Karibi” témára a tervezők fantáziájának csak a jelmezköltemények fizikai korlátai szabtak határt.

A Santa Cruz de Tenerifei 2017-es karnevál királynője Judit López García lett, akinek “Madame Soleil” fantázia nevű jelmezét Jorge González Santana álmodta meg. Pár érdekes adat: a 12000 euró értékű jelmez, 9 keréken gurul, összesen 300 kilót nyom, 4,5 méter magas és 5 méter széles. Az öltözet díszítéséhez 7 kiló csillogó kövecskét, 3 kiló flittert, 9 kiló csillámot, és több mint 9000 darab páva, strucc és fácán tollat használtak fel. A tervező tavaly júniusban kezdett neki a munkának, amihez végül szüleit, rokonait és barátait hívta segítségül, hogy időben elkészüljön minden részlettel.

A 2017-es Karnevál Királynője:

Judit López García - Fantázia: Madame Soleil - Tervező: Jorge González Santana

Első Udvarhölgy:

Laura Rodríguez Jorge - Fantázia: Oración Caribe - Tervező: Daniel Pages

Második Udvarhölgy:

Samantha Rodríguez Abrante - Fantázia: La Joya - Tervező: Borja Abreu

Harmadik Udvarhölgy:

Carla Cabrera González - Fantázia: Aguas de Victoria - Tervező: Santi Castro

Negyedik Udvarhölgy:

Shaila Perdomo Quintero - Fantázia: Alba - Tervező: Eduardo Martín

...és még páran a mezőnyből:

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Spanyolországi karnevál hallatán egészen biztos, hogy mindenkinek a népszerű Santa Cruz de Tenerifei jut eszébe, ami nem csoda, hiszen nagyban hasonlít a világszerte híres Riói parádéhoz. Azonban, számomra az igazi karneválhoz kell egy kis kolomp, színes szalag, virág, festett álarc, horgolt harisnya, nézőket ijesztgető jelmezesek és egy kis dobpergés. A népi tradíciókon alapuló, télűző és tavaszváró ceremóniák azok, amelyek múlt századokra visszanyúló hagyományokat ápolnak, túlélve akár a politikai, vagy az egyházi tiltásokat is. Az országban több neves karnevált tartanak számon, most mégis inkább a távoli Galíciai fiestákat veszem sorra, ahol az emberek még emlékeznek őseik szokásaira, és azokat tiszteletben tartva, időt, energiát nem sajnálva, évről-évre a legszínesebb és a legváltozatosabb karneváli öltözetekkel készülnek.

Pantallas - Xinzo de Limia (Ourense, Galicia)

Galícia egyik legismertebb karneválja, amely egyben az ország leghosszabb, 5 hetet felölelő tavaszváró ünnepi sorozata. Az erre büszke helyiek ugyan bőszen szabadkoznak, hogy ebből csak egy hét az igazi mikor minden nap fiestáznak, a maradék 4 héten viszont csak a hétvégi napokra jut némi szórakozás. Xinzo de Limia hagyományőrző egyesülete évtizedek óta ápolja a helyi szokásokat, és gondosan adja át azokat a következő generációnak. Óvodákba, és iskolákba látogatnak el, ahol a gyerekeknek megtanítják a fejdíszek készítését, és elmagyarázzák, hogy mindez nem egy jelmez vagy maskara, hanem egy tradicionális öltözet, amelyet tisztelni és viselni is tudni kell. Ennek a munkának köszönhetően, évente több mint 400 férfi öltözik be pantallasnak, akik a fejdíszükre utalva kapták nevüket. A karneváli figurák kezéből nem hiányozhatnak az ijesztgetésre szolgáló, felfújt hólyagok sem. A régi időkben, a családok disznóvágáskor félretették az állatok húgyhólyagját, amit a fiesta idejére szalmaszállal fújtak fel. Ma már mintegy 800 hólyag szükséges, ezért marhák szerveit vásárolják fel, és azokat géppel fújatják feszesre. A fiesta fontos szabálya, hogy elvileg mindenkinek be kell öltöznie, aki ezt elmulasztja, és elkapják, azokat túszként egy közeli bárba tuszkolják, ahol büntetésként egy kocsmakört kell fizetnie az ott lévő pantallasoknak.

Cigarrones - Verín (Ourense, Galicia)

A helyi karnevál ugyan itt nem 5 héten át tart, de még mielőtt nagyon megsajnáljuk őket, tudni kell, hogy csakúgy mint Verínben, az összes többi Galíciai karnevál is 4 hetes. Érdekesképp itt a fiestát az asszonyok kezdik. Egy napra teljesen megszabadulnak a házimunkától, férfinak öltözve az utcákra vonulnak, és a helyi bárakba is csak ők tehetik be a lábukat. Az otthonról kimerészkedő, vagy urambocsá bárba betévelyedő férfiakat liszttel nyakon szórják, majd hazakergetik őket. Ezután azonban a férfiaké a főszerep, ami nem csoda, hiszen a karneváli öltözet körülbelül 25 kilót nyom, amiben egész nap szökdécselni tényleg egy férfias munka. A fejdísz arcrészét nyírfából készítik, a felső mitrát pedig vasból kovácsolják, amire valamilyen vadállat képét festik. A Cigarronesek, megjelenésükkel a régi hűbéri adóbeszedőket figurázzák ki, de vannak akik szerint inkább az egyház által küldött megtérítőkre emlékeztetnek. Az egységes kinézetű öltözetekről nem maradhatnak le a zajos kolompok (chocas, spanyolul: cencerros) sem, csakúgy mint a csattogó ostor (zammara, spanyolul: látigo) sem hiányozhat senki kezéből.

Peliqueiros - Laza (Ourense, Galicia)

Öltözetük szinte teljesen ugyanaz, mint az előzőekben bemutatott, veríni Cigarroneseké. Figyelő szemek azonban pár apróbb különbséget mégis észrevehetnek, amelyek alapján jól megkülönböztethetőek a két város karneváli alakjai. Itt, a mitrára nemcsak vadállatok képe kerülhet, feltűnhetnek akár egzotikus és házi állatok, csillagászati jelenségek, növények, geometriai formák, és híres személyek képei is. Továbbá, a fejdísz hátuljára gazella bőrt tűznek, ezzel helyettesítve a régi időkben használt vadmacska, róka vagy farkas bőrt. A lazai karneváli figurák neve is erre vezethető vissza, mivel a bőr gallego (galíciai spanyol) megfelelője: pelica - bőrt viselők: Peliqueiros.

Boteiro / Entroido - Viana do Bolo (Ourense, Galicia)

Galícia legrégebbi karneváljának tartják, de pontos eredete mégsem ismert. Sokan úgy gondolják, hogy a fiesta gyökereit a több évtizeddel ezelőtti, mezőgazdaságban dolgozó emberek tavaszváró rítusaiban kell keresni. Ami biztos, hogy a Galíciai karneválok közül a legszínesebb, és legmegbabonázóbb öltözeteivel itt lehet találkozni. A ruhák és a fejdíszek elkészítése, a helyi asszonyok türelmét és ügyességét dicséri, akik az ezer méternyi színes szalagok feltűzésére több heti munkájukat áldozzák. A fejdíszek 8-15 kiló közt mozognak, és a fiatal fiúk, 10 éves koruktól bizonyítják rátermettségüket az öltözet viselésével. A karneváli készületeket már január elején elkezdik. A hatalmas dobokból, földműves- és kerti szerszámokból álló zenés bandák (folións) hétvégenként az utcákon gyakorolnak, sokszor a környék falvaiba is ők hirdetik a közelgő ünnepüket. Majd a karnevál fő napján, ők nyitnak utat a Boteiroknak, akik viszont kolompjaik zajával járulnak hozzá a rossz, és a tél elűzéséhez, miközben egy színes, hosszú rúd (monca, spanyolul: pértiga) körül ugrándoznak. Az idelátogatóknak, Viana do Boloban nem kell tartaniuk attól, hogy esetleg nekik kell fizetniük a kocsmakört, hanem épp ellenkezőleg, a szervezők mindenkit megvendégelnek egy finom helyi specialitásra, egy tapas androllara.

Boteiro / Antruejo - Vilariño de Conso (Ourense, Galicia)

Öltözetük és fejdíszük hasonló az előző helyszínhez. Fő különbség, hogy a Viana de Boloi álarcokat mindig feketére festik, és azon kívül csak piros és fehér színt használnak, míg itt a maszkot natúr színben hagyják. Azonban a helyi karnevál egyre inkább híresebb a Fista de Cabrito (Cabuxo) gasztrofesztiválról, amit idén 28. alkalommal rendeznek meg. Az ünnepi hetek alatt, hétvégenként 2500 kiló kecskegidasülttel várják a résztvevőket Vilariño de Consoban.

Cobres – Vilaboa do Morrazo (Pontevedra, Galicia)

Míg a többi helyszín karneváli szereplői csupán ugrálnak vagy szaladgálnak, Vilaboa do Morrazoban nagy hangsúlyt kapnak a tradicionális táncok. A legelső fiestát a Santa Cristina, és a San Adrián parókia vezetői rendezték, akik mind a Cobres család tagjai voltak. A XVIII. századi hagyomány szerint a beöltözött nőket Madamasnak, a férfiakat Galánsnak nevezik, akik szó szerint megállás nélkül reggeltől estig ropják a két parókia közt. Az útba eső házaknál megállnak, ahol különböző táncokat -jotas, muiñeiras, agarrado- mutatnak be, amiért a végén borravalót kapnak, így finanszírozva a jövő évi fiesta költségeit. A karnevál zárása szintén különbözik a megszokottaktól. A Szardínia temetése (Entierro de Sardinias) helyett, az északi régiókban közkedvelt Kakasviadalt (Corrida de Gallo) rendeznek – erről bővebben itt olvashatsz: Kié lesz a kakastaréj?

Entroido - Xenerais da Ulla (A Coruña, Galicia)

A Santiago de Compostela zarándokvároshoz közeli faluban szintén sajátságos módját választották a karnevál megünneplésére. Xenerais da Ullaban az emberek nem viselnek álarcot, és öltözetükön is csak néhány részletben jelennek meg, az amúgy tipikusnak mondható karneváli díszítő elemek. A lóháton érkezők XIX. századbeli katonaruhát viselnek, görbe tükröt állítva ezzel, a század eleji háborúkkal teli éveknek, amelyek Galíciát is sújtották. Napóleon seregeinek megszállása, az 1846-os felkelések, majd végül a kárlista -Spanyolország Károly-párt hívei- belharcok, mély nyomot hagytak az itt élőkben, ezért az emberek, különböző karneváli programokkal tisztelegnek a háborús áldozatok előtt. Azonban a katonák közt ma már csak szócsata zajlik, gúnyolódó verseikkel egymást hergelve szórakoztatják a közönséget. A pompás öltözet értéke általában 3000 euróra rúg, a kitűzött érmek eredetiek, és nem ritkák köztük a Napóleon koriak sem. Mint ahogy a lovasok mondják, nekik nem kell aggódniuk az alig 3 kilós fejdísz súlya miatt, azonban a vidékre jellemző szeles idő miatt annál jobban félnek, ami könnyen lecsavarhatja fejükről a pávatollas kalapot. Ezért, és féltve a drága öltözetet, rossz idő esetén a karnevál fő napját elhalaszthatják, és más napra tűzik ki.

Entroido - Santiago de Arriba (Lugo, Galicia)

Ezen az utolsó helyszínen a karneváli események teljes egészében a tél elűzéséről, a rossz szellemek távol tartásáról szólnak, mialatt a termőföldek idei évi termékenységért ősi rítusokat mutatnak be. Az ünnep központi figurái egy közel 15 kilós „koronát” cipelnek, amit több száz színes szalaggal, apró virágokkal, és játékbabával díszítenek fel. A ceremónia alatt a környék legelőire, szántóira, és termőföldjeire pörögnek, előttük a kopottas, piros-sárga ruhába öltözött Maragatosok nyitják meg az utat, akik az övükre tűzött 24 kolomppal zajongják fel a környék rossz szellemeit, és űzik el az állatbőrbe bújt gonosz alakokat. A hagyomány a múlt században majdnem teljesen eltűnt, de pár lelkes lakónak köszönhetően, mégis sikerült megmenteni a ma már az egész falut megozgató ünnepet. A helyiek kedvenc része, amikor a 2-3 éves beöltözött gyerekek, aranyosan táncolnak kolompokkal a kezükben a felnőtteket utánozva.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Nem tartom teljesen elképzelhetetlennek, de ha a spanyol iskolákban külön tantárgy lenne A Fiesta, akkor Pego (Alicante) város esetével tökéletesen példázni lehetne, a „Hogyan szervezzünk bármiből népszerű fiestát?” tananyagát. A város melletti Marjal Pego-Oliva Natural Parkban, évtizedek óta hagyomány, hogy tavasz kezdetekor a lakók, közösen tisztítják meg a parkot kettészelő Bullent folyó medrét, és a part környékét. 32 évvel ezelőtt, a város vezetősége úgy gondolta, hogy valamiképp viszonozni kellene az önkéntesek munkáját. Sokat biztos nem kellett töprengeniük, ugyanis a napnál is világosabb, hogy egy spanyol ember sosem fog elszomorodni egy közös fiesta gondolatán.

Az önkéntesek a folyót fatutajokon lecsorogva tisztítják, amiből könnyen adódott, hogy egy folyami versenyt kell rendezni. A munka elvégzése után, az emberek jelmezbe bújnak, és a saját kézzel eszkábált tutajukkal próbálnak vízbeborulás nélkül a leghamarabb célba érni. De nem csak a gyorsaságot díjazzák, hanem nyereményt kap az a csapat is, aki a legkreatívabb tákolmányt vonultatja fel. A nevezés egyetlen feltétele, hogy a környezetvédelem jegyében, csakis kézi meghajtású lehet a szerkezet. A verseny után a résztvevők a városban zajló főzőversenyre sietnek, ahol felhasználva a térség földjeinek termését, ízletes rizsételeket készítenek.

Marjal Pego-Oliva Natural Park és rizsföld

Pár év alatt, természetesen a régió egyik legkedveltebb fiestája lett. Most már nemcsak Pego lakosai, hanem a tartományból is rengetegen érkeznek az önkéntes munkára, vagy csak szurkolónak, akik viszont adománnyal támogatják a Nemzeti Park fenntartási költségeit. A Baixada al Riu Bullent fiestát, évről-évre, a karneváli hetet megelőző szombaton rendezik.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

A középkorban, a Pireneusokból Barcelona felé vezető utakat összefogó Balsareny kis városa, egy fontos megálló és pihenő hely volt, az utazók számára. Annak ellenére, hogy a hegyekből, a tenger felé irányuló főbb kereskedelmi útvonalak is itt találkoztak össze, a város sosem nőtte túl magát, hanem mindig is pontosan addig nyújtózkodott, ameddig takarója ért. Megőrizve kisvárosi jellegét, mégis egy XVIII. századbeli „logisztikai központtá” tudott válni, ahová rengeteg áru futott be, cserélt gazdát, majd szamár, vagy öszvér háton távozott tovább az ország különböző pontjai felé.

Az elmúlt hétvégén, erre emlékezve tartották a város 3 napos fiestáját, amely 1970 óta birtokolja a Spanyol Nemzeti Turisztikai címet is, és amit minden évben, a hivatalos karneváli hét előtti hétvégén rendeznek meg. A katalán szóból eredő Traginers ünnep nevének jelentése: Öszvérhajcsár (spanyolul pedig: Arrieros). Ők voltak, azok a fuvarosok és egyben kereskedelmi összekötők, akik hajdanán a hegyekben lévő, sokszor eldugott kis falvak, és a régió nagyobb városai közt tartották a kapcsolatot, sokszor akár több száz kilómétert is megtéve. A Traginersek, nevükből már sejthetően, öszvérháton vagy szamárháton juttatták el a legfontosabb élelmiszereket  -mint pl. bor, olaj, búza, krumpli- a vásárokra, és nem ritkán árusították is azokat ügyfeleik megbízásából.

Az ünnep eredetét, mint sokszor, ismét a spanyolok vallásosságában kell keresni. A középkori iparosok, kereskedők, és különböző mesterségek kézművesei, mind védőszentet választottak céhük számára. A Traginersek, akik munkájához nélkülözhetetlen volt, és akik megélhetése az öszvérektől függött, természetesen az állatok védőszentjét, azaz San Antonio Abadot (Remete Szent Antal) választották patrónusul. De nemcsak ők, hanem a környék mezőgazdászai is, a városhoz közeli templomhoz hajtották állataikat, ahol a mise után, szent áldást kértek rájuk. Tehát a fiestát eredetileg, minden évben, január 17-én tartották, majd ahogy változott a világ, úgy változott az ünnep jellege és időpontja is. (A Szent ünnepéről bővebben itt és itt)

A város 1797-ben, közel 7 év után, befejezi a környék legnagyobb hídjának munkálatait. Innentől kezdve Balsareny, egy igazi gócponttá válik az utazó kereskedők számára, és egyre több fuvaros keres itt pihenőhelyet, aminek hatására szállók, fogadók, és béristállók nyílnak. Traginers, mostmár mint egy önálló szakma is megjelenik, az ún. korai logisztikai központok kiszolgáló személyzetét, vagyis a nyergelőket, árumozgatókat, rakodókat, öszvér etetőket is így nevezik. Az istállók komoly csere-öszvér állománnyal rendelkeztek, mivel gazdasági szempontból, vagyis a logisztikai költségek lefaragása miatt, a hajcsárok hosszú sorba kötik az állatokat, hogy egyszerre minél több rakományt tudjanak elvinni. (A karavánt regatanak vagy riatanak nevezték) Egy korai dokumentum szerint, a rekordot egy 300 öszvérből álló regata állította fel, amely búzát szállított.

A falusi emberek szokásain az sem változtat sokat, hogy 1877-ben rendes utakat építenek, majd 1930-as évektől az ipari bumm következtében megérkeznek a motoros gépek és a vasút is a régióba, de a hegyi utakat ismerő Traginersek továbbra is sok megbízást kapnak. Később, a háborúktól sújtott Spanyolországban, a négylábon közlekedő fuvarozási mód ismét virágozni kezdett. Ezeknek, és a hagyományőrző embereknek köszönhetően, sem a szakma, sem a fiesta, soha nem szűnik meg teljesen.

A három napos ünnep legfőbb eseménye a szamaras felvonulás, amelyre az emberek korhű ruhákban, állataik pedig felmálházva érkeznek. A szervezők nagy hangsúlyt fektetnek az állatok málhanyergeinek, fejdíszeinek és szállítás módjainak minél hitelesebb bemutatására. A rendezvények közt azonban megtalálhatóak a kézműves vásárok, a régi mesterségek bemutatói, a katalán tüzeskedő correfocok, lovasvágták, közös reggeli pirítózás, kocsmatúrák, népi táncok, disznótor, és még számos egyéb program is. De talán az egyik legérdekesebb, az a 2013-ban bevezetett új szokás, miszerint egy szamarat a város egyik terére (igazából köztéri parkoló) vezetnek. A körbezárt tér köré gyülekezők tombolát kapnak, majd mind azt várják, hogy a szamár elvégezze nagydolgát. Ennek örömére pedig, a szurkolók közül egy szerencsés, 1000 eurót nyerhet.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!

Teruel (Aragónia) megigéző városa négy dologról híres. Spanyolország legjelentősebb mudéjár stílusú emlékműveit felvonultató óvárosi részt, az UNESCO 1986-ban a Világörökség részévé nyilvánította.₍₁₎ Egy képzeletbeli népszerűségi listán, az Európa Unió által is elismert, eredetiség védjeggyel büszkélkedő terueli sonka, talán csak egy hajszállal előzi meg a helyi, jellegzetes zöld kerámiáit.₍₂‚₃₎ De, amiről vitathatatlanul a leghíresebb, hogy Teruel a spanyol szerelmesek városa.₍₄₎

Minden országnak megvan a saját történelmi, és/vagy irodalmi szerelmes párja, akiknek be nem teljesült szerelmük, és általában ennek egyenes vonzataként, tragédiájuk története, több száz éve tartja lázba, a szerelmes, és a magányos szíveket egyaránt. Nincs ez másképp Spanyolországban sem, ahol Diego de Marcilla és Isabel de Segura "haláli" története különösebb akadályok nélkül állja ki az idő próbáját, olyannyira, hogy minden évben, Valentín napot követően, azaz február harmadik hétvégéjén (csütörtöktől-vasárnapig) rájuk emlékezve ünnepel Teruel egész városa.

Az elfogult spanyolok szerint a világ legszebb, és legmeghatóbb szerelmes históriának lehetünk itt tanúi. 2017-ben, 20. alkalommal elevenítik meg a legenda eseményeit, de idén, a tragédia 800. évfordulóján, egy igazán különleges ünneplést terveznek. Teruel egy hamisíthatatlan középkori várossá alakul át, ahol 5000 fős "kiszolgáló" csapat fog gondoskodik arról, hogy valóban egy XIII. századbeli helyen érezzük magunkat. Az idő kerekét, középkori vásárosok, harci bemutatók, szentelt sör, fejünk felett elrepülő vadászsólymok, és egy eredeti lovagi torna (erre a belépő 9 euros) rendezésével tekerik vissza. Akik aktívan is részt szeretnének venni, azok nyugodtan felpróbálhatnak egy páncélt, vagy beleshetnek a különböző régi kézművesek életébe, kipróbálva a sarukészítés, kosárfonás, patkókészítés, kenyérsütés, vagy akár a kardélezés fortélyait is.

Előzetes becslések szerint a város fele, vagyis 17000(!) lelkes terueli lakos ölt majd magára korhű ruhát, hogy így járuljon hozzá a város egységes képéhez, és romantikus hangulatához. De azért, hogy igazán autentikus legyen a fiesta, a város utcái egy élő színházzá alakulnak át. Az egyedi díszletet biztosító gyönyörű mudéjar épületek közt, két nap alatt, közel 400 színész segítségével elevenítik meg Diego és Isabel történetét. A mondhatni friss hagyományokkal rendelkező terueli ünnep, -nemzetközi szinten is- hatalmas népszerűségre tett szert az elmúlt években, így nem csoda, hogy a Bodas de Isabel fiesta megkapta a Spanyol Nemzeti Turisztikai Érték kitüntető címét.

De most már nézzük, mi is történt itt a XIII. század elején? Diego de Marcilla és Isabel de Segura, mindketten jómódú család gyermekei voltak. A gyerekkori játszópajtások közt, ifjú korukra forró szerelem szövődött, és az egész város biztosra vette, hogy a menyegzőre is mihamarabb sor kerül. Azonban, a fiú szüleinek vagyonát -amit mezőgazdaságból szereztek-, egy sáskajárás mind elvitte. A veszteség után, Isabel szülei elutasították, hogy lányuk frigyre lépjen a már csak középosztálybelinek számító Diegóval. Az ifjú legény ebbe semmiképp nem tud belenyugodni, tehát nagy tervekkel, és mégnagyobb lelkesedéssel elindul, hogy részt vegyen az országban éppen zajló, mórok elleni csatákban. Úgy gondolta, hogy bátorságával bizonyítja szerelmét. Arra számol, hogy győzedelmes tetteivel saját rangot, földet, és vagyont fog szerezni, amelyek birtokában hősként fog visszatérni szülővárosába, így kiérdemelve újra a lány kezét.

Isabel egyebet nem tehetett, minthogy elfogadta szerelme tervét, és hűségéről biztosította őt. Legalábbis 5 kerek esztendeig. Az évek alatt viszont a fiúról semmilyen hír sem érkezik. 4 év után, Isabel, apja nyomására elfogadja egy nemesi származású férfi házassági ajánlatát, de titkon még mindig bizakodva szerelme hazatérésében, azzal a kikötéssel, hogy az „igent” csak az 5 év leteltével mondja ki. Az idő pedig vészesen telik, és hír továbbra sincs Diegóról. Majd mindenki legnagyobb meglepetésére, a fiú, egy délután, büszkén és gazdagon lovagol be Teruel városába. Azonban sajnos elkésett. Isabel ugyanaznap délelőtt már hozzáment a nemeshez. A lány menekülve hagyja ott a lakodalmi forgatagot, és bánatában szobájába menekül. Diego sem sokkal boldogabb, mégis észrevétlenül követi őt, és csupán egyetlen egy csókot követel. De szerelme, nem hallgatván szívére, és inkább friss házassági esküjéhez híven, megtagadja Diego kívánságát.

Az elutasításba, és a megaláztatásba a fiú szíve menten belehasadt, és holtan rogyik össze a lány lábai előtt. A hősszerelmes élettelen testét, Isabel családja és férje titokban a város főterére viszi, ahol csak másnap találnak rá szülei. A Segura családot kivéve, a temetésen az egész város részt vesz. Isabel lelkiismeretével küzdve, és immár szívére hallgatva elszökik otthonából, és álruhában a templomba siet. Mikor az utolsó gyászoló is távozik, a lány átöleli a koporsójában nyugvó Diegót, és amit életében megtagadott tőle, azt holtában adja oda. A szenvedélyes csókkal, Isabel lelke is követi szerelmét. A két fiatalt ezután együtt temették el, így mégis beteljesült vágyuk, hogy örökre egymásé legyenek.

Ma az Iglesia de San Pedro őrzi a híres terueli szerelmesek sírját. A templom évszázadok óta a szerelmesek zarándokhelye, és sok spanyol álma, hogy ebben a kápolnában köthess házasságot.

Még több spanyolos témáért, történetért és érdekességért látogass el a SPOTT Facebook oldalára!

Spanyolországi túrákért pedig nézz körül a Spanyolban Otthon weblapján!